Ugrás a tartalomra
Amikor feladjuk a küzdelmet a betegséggel szemben, egy utolsó csatát még meg kell vívnunk azért, hogy sikerüljön jól meghalnunk: el kell búcsúznunk azoktól, akiktől el szeretnénk búcsúzni, meg kell bocsátanunk azoknak, akik megérdemlik a megbocsátást, meg kell kapnunk a bocsánatot azoktól, akiktől bocsánatra van szükségünk. Üzeneteket kell hagynunk, el kell rendeznünk az ügyeinket. A békesség és az összetartozás érzésével kell távoznunk.
Kapcsolódó idézetek
-
Azért kell jól karbantartani magunkat, azért kell nagyon jó formában lenni, hogy végigélhessünk mindent, amit akarunk az élettől, és akkor menjünk el, amikor már nyugodtan el is tudunk szakadni, amikor már legyinthetünk, hogy jó, tényleg kész, befejeztem, nincs már ide kötődésem. És akkor könnyû lesz elmenni.
Lángh Júlia
-
Mi a győzelem és mi a vereség? Ugyanolyan nehéz újra megpróbálni, mint elengedni: elengedni a szenvedést, a fájdalmat, a félelmet. Ahelyett, hogy azt mondanánk, csatázunk, harcolunk, győzünk vagy veszítünk, miért nem mondjuk el az igazat? Betegek leszünk, kapunk gyógyszert, valaki él, valaki nem.
-
Megváltozunk. Erősek leszünk és elbúcsúzunk. Legyőzzük a bosszúvágyunkat, mert már nem csak rólunk van szó. Lemondunk az igaziért folytatott harcról és elfogadjuk a rossz választást. Elhatározzuk, hogy mostantól erősek leszünk, de nem minden hibánkat lehet csak úgy elfelejtenünk. Sejtjük, hogy valakinek fájdalmat okoztunk, pedig az csak jót akart nekünk. Mások viszont egyáltalán nem változnak, mindig mások maradnak, mint amilyennek gondoltuk őket.
-
Valakire van szükséged, akivel a győzedelmeidet ünnepelheted, és akivel gyászolsz. Kell valaki, aki megbocsát. Valaki, aki ott van melletted, kérdés nélkül, aki veled marad minden váratlan és nehéz helyzetben, amit eléd sodor az élet.
-
Ha boldogok akarunk lenni, másokat kell boldoggá tennünk. Ha szeretetet akarunk, előbb szeretnünk kell. Ha megbocsátást akarunk, meg kell bocsátanunk. Ha békét akarunk, nekünk kell békét teremtenünk a környező világban.
-
A "végzetes" csak egy kihívás. Az "életveszélyes" miatt kelünk ki reggelente az ágyból. Nem könnyen ijesztenek meg minket, nem hátrálunk meg, nem táncolunk vissza, és semmiképp sem adjuk fel, legalábbis a munkában nem. Hogy végezhessük a munkánkat, hinnünk kell benne, hogy a kudarc nem lehetséges, hogy nem számít, milyen beteg a páciens, van számukra remény. De amikor a valóság befurakodik a remény világába és végül megadjuk magunkat az igazságnak, az csak azt jelenti, hogy elvesztettük aznap a csatát, nem a holnap háborúját. Itt van a feladással kapcsolatos dolog. Ha egyszer megteszed, ha tényleg beadod a derekad, el fogod felejteni, hogy miért is kezdtél el harcolni.
-
Igen, ha hibát követünk el, bocsánatot kell kérnünk, aztán pedig tovább lépni. Meg kell próbálni elfogadni az életünkben a változásokat, azt kell választanunk, hogy megbízunk egy régi ellenségben, vagy meg kell tanulnunk, hogy ne mi vívjuk meg a gyerekeink harcait. De néha az a fájdalom, amit mi okoztunk, olyan nagy, hogy nem lehetséges továbblépni.
-
A halált nem szabad tétlenül elfogadni. Lehet, hogy "hozzátartozik" az élethez, ám továbbra is ellenség, amellyel fel kell venni a harcot, és amelyet le kell győzni.
-
A gyász hozzátartozik az élet élményeihez, s a bánatot, az élet bevégződését, világunk összeomlását egyikünk sem kerülheti el. A túléléshez szükséges megtanulni a gyásszal és szenvedéssel bátran szembenézni, és bizakodni gyógyulásunkban és életünk újjáépülésében. Ahogy a veszteség elkerülhetetlen, tudnunk kell, hogy a gyógyulás is szükségszerûen bekövetkezik.
-
Az orvosok (...) ezt a belső csatát vívják. Van, amikor félre kell tenni a beteg iránti együttérzésünket, és csak orvosi tények mentén haladhatunk a diagnózis fölállításához vagy a kezelés előírásához. Máskor óriási jótétemény, ha érzelmi kapocs jön létre a beteggel, de gyakori, hogy nehéz az egyik részt kikapcsolni a megfelelő időben.