Az emberi faj olyan, akár a csicsóka: szapora, igénytelen és kiirthatatlan. Először talán jó ötletnek tûnik a termesztésük: a csicsóka majdnem krumpli, és a felületes szemlélőnek ideig-óráig az ember is létezőnek látszik, olyasvalaminek, ami létre való. Ám ahogy a csicsókáról is hamar kiderül, hogy édes, göcsörtös (hámozhatatlan) és csak a disznó eszi meg (na jó, a ló is), úgy az ember is rég leleplezte magamagát: reménytelen fajta, isteni fogyasztásra alkalmatlan, és mindent megmérgez maga körül. De mire ez napfényre kerül, már késő, akkor már kaszálhatjuk, sarlózhatjuk, kapálhatjuk, mehetünk bármilyen gyilkos szerszámmal a háromméteres, kénsárga virágú csicsóka ellen, az onnan el nem tûnik. Mint ahogy az Isten is elkésett, nincs az a borzalom, amivel eltörölhetné könnyelmû vállalkozását, a teremtést.