Az idő úgy hat ránk, mintha nyugtatót szednénk, eltakarja előlünk a tagadhatatlan valóságot. Minden, amik vagyunk, amihez hozzáérünk, amit a szánkba veszünk, amit magunkévá teszünk vagy elszalasztunk, amin megbántódunk, vagy amivel másokat megbántunk, csak az itt és mostban létezik. Az itt és most rideg valósága pedig a bőrünknél kezdődik és a gondolatainknál ér véget.

Kapcsolódó idézetek

1. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
2. Ez az idő. Meghitt és bensőséges. Ellenállhatatlan ereje magával ragad. A másodpercek, órák, évek rohanása az élet felé lendít bennünket, majd a semmibe taszít... úgy lakunk benne, mint hal a vízben. Létünk időben való létezés. Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat, megrémiszt, elringat. Carlo Rovelli
3. Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyûgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartamát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak. Alexandre Dumas
4. Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett. Popper Péter
5. Személyesen és közösségként is mindannyiunkat nyugtalanít, hogy mit gondolnak rólunk mások, idegenek, mindazok, akiket ismerünk. Ez a nyugtalanság fájdalommá nőhet, elhomályosíthatja a valósággal való kapcsolatunkat, és ha magánál a valóságnál is fontosabb lesz, problematikussá válik. Orhan Pamuk
6. Az idő is hozza és viszi a dolgokat, önkényesen, nemcsak mi állítjuk be cselekedeteinket és a jelenségeket az időbe. Van az, hogy a pillanat elhoz egy lehetőséget, s ennek pontos ideje van - s ha elmúlt a pillanat, egyszerre nem tehetsz semmit többé. Márai Sándor
7. Gyerekkorban az idő pont úgy van jól, ahogy van. Megegyezik veled. Egyenlő veled. Nem siet, nem igyekszik sehová. Nem sürget, de nem is fékez. Azonban később történik vele valami. Mintha hirtelen meghibbanna. Vagy így: hasonlítani kezd arra az idétlen hámra, amely vagy iszonyatosan szorítja a nyakad és a mellkasod, vagy épp ellenkezőleg - lifeg rajtad.
8. Akár fájdalom, akár boldogság, bánat vagy öröm, az idő állandóan kicsúszik az ujjaink közül. Ha fájdalmat tapasztalunk meg, az egy napon csak rossz emlék lesz. Talán megmaradnak az általa hagyott hegek, de a fájdalom elmúlik. Ha boldogságot tapasztalunk meg, nevetést... akkor azt nehezebb visszakapni.
9. Bár még természetét a változásnak nem, csak tényét sejtjük. Nem tudni, hogy ridegebb szürke monotóniát, vagy színgazdag drámai borzalmakat érünk-e. Részei sorban lejárnak a kornak, el hol itt, hol ott akad, s minden megoldás (érezzük mi is idegeinkben) ideiglenes. Rakovszky Zsuzsa
10. Az idő mindent kiéget belőlünk, minden hazugságot. Ami megmarad, az a valóság. Márai Sándor