Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyûgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartamát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak.

Kapcsolódó idézetek

1. Van egy bizonyos ködös állapot az álom és ébrenlét között, amikor csak homályosan sejtjük, hogy mi van körülöttünk. Ilyenkor félig nyitott szemmel öt perc alatt többet álmodunk, mint öt éjszakán át, amikor teljesen csukott szemmel, teljes öntudatlanságban fekszünk. Ilyenkor a halandó elég tisztán látja, hogy mi megy végbe lelkében, mely a testtől felszabadultan, hatalmas erővel szökken fel a földről, és száguld időn és téren keresztül. Charles Dickens
2. Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sûrûből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való. Wass Albert
3. El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk. Guy de Maupassant
4. Aki elutazik, az tovatûnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak. Kosztolányi Dezső
5. Éjjel, amikor az ember nem alszik, a gondok megsokszorozódnak, megnövekednek, ahogy halad előre az idő, úgy sötétülnek el a holnapok, a legrosszabb a nyilvánvalóval válik egyenlővé, többé semmi nem tûnik lehetségesnek, legyőzhetőnek, semmi sem tûnik megnyugtatónak. Az álmatlanság a képzelődés sötét oldala. Én ismerem ezeket a komor és rejtélyes órákat. Reggel az ember zsibbadtan ébred, addigra a katasztrófa-forgatókönyvek túlzássá válnak, a nappal eltörli az emléküket, felkelünk, megmosakszunk, és azt mondjuk magunkban, menni fog. Néha azonban az éjszaka előrevetít valamit, néha az éjszaka tárja fel az egyetlen igazságot: az idő múlik, és a dolgok soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak. Delphine de Vigan
6. Aludni akartam. Álmodni akartam. Menekülni akartam. És úgy ébredni, hogy mindent elfelejtettem. (...) Amíg a dolgok kimondatlanok maradnak, van rá esély, hogy elfelejthetjük őket. Hogy tudunk úgy aludni és álmodni, hogy felébredve eltûnjön, absztrakt képzelgés legyen, olyan jelenet, ami csak a fejünkben játszódott le, ahol azok az álnok gondolatok és fantáziák fogannak, amelyek mindennapos hûtlenségként jelen vannak minden - még a legemésztőbb - szerelmi kapcsolatban is. Jo Nesbo
7. Ugyanabban az időben élünk. Ugyanazon az ösvényen járunk. Valaki elöl, valaki hátul, de az ösvény ugyanaz. Az élet ugyanaz. A jövővel kapcsolatos álom is nagyon hasonló: a többség azt szeretné, hogy homályos, fényes és távoli legyen. (...) Sokan járunk ezen az ösvényen, és ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy egyszer mindannyian a végére érünk. Vajon szakadék vár ott ránk? Zöld rét? Újabb ösvény? Csak annyit tudunk, hogy fogalmunk sincs. Linn Skaber
8. Amikor lefekszünk aludni, negyedfordulatot tesz a világ, elbillen "kilencven sötétlő fokkal", s ilyenkor a nappal még szépen egymáson fekvő gondolatok egyszerre úgy merednek föl, mint fatörzsek egy sûrû vadonban. Ilyen áthatolhatatlanul sûrû az álmok kutatása is, s vele együtt az az irodalom, amiben lecsapódik. Örökös félhomály, utakat alig találni, és a csapásokat, amelyeket mások vágtak, csakhamar megint benövi a televény. Egy ilyen erdő titokzatos erővel vonzza az embert. De aki visszatér belőle, és szabad eget lát a feje felett, fel is lélegzik, hogy nem nyelte el a rengeteg. Douwe Draaisma
9. Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba. Wass Albert
10. A távolság teljesen mást jelent, ha az ember gyalog vág neki a világnak. Az egy kilométer hosszú lesz, a kettő szó szerint tekintélyes, a tíz óriási, az 50 pedig már az elképzelhetetlen határát súrolja. Rájövünk, hogy a világ tágasságát csak a túrázók kis közössége ismeri. A bolygólépték a mi kis titkunk. Az élet is takarosan egyszerûvé csupaszodik. Az idő elveszíti minden jelentőségét. Ha besötétedik, az ember lefekszik, ha megint kivilágosodik, felkel, minden más csak a kettő közti átmenet. Csodálatos. Bill Bryson