Azt mondják, úgy hagyjuk el ezt a világot, ahogy megérkeztünk: meztelenül és egyedül. Ha tényleg semmink sincs, amikor elmegyünk, akkor mit ért az élet? Az határozza meg, hogy milyen embereket szerettünk? Vagy egyszerûen azok a dolgok, amiket elértünk? Mi van, ha elbukunk vagy sosem szerettünk igazán? Megfelelhetünk valaha? Vagy a lassú kétségbeesés, hogy egy életet elpazaroltunk, végül az őrületbe kerget minket?

Kapcsolódó idézetek

1. Egyedül lépünk be a világba és egyedül távozunk, és közben csupán annyi történik, hogy igyekszünk magunknak társat találni. Kell a segítség, kell a támasz, másképp magunkra maradunk. Idegenek, egymástól elvágva, és elfelejtjük, mennyire össze vagyunk kötve. Ezért hát a szerelmet választjuk, az életet, és így egy kis ideig, egy kicsit kevésbé vagyunk egyedül.
2. Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.
3. Ahhoz, hogy túléljük ezt a világot, azokkal maradunk, akiktől függünk. Rájuk bízzuk reményeinket, félelmeinket. De mi történik, ha oda a bizalom, hová menekülünk, ha mindaz, amiben hittünk, semmivé foszlik? Amikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen és saját létünk veszélybe kerül, csak annyit tehetünk, hogy menekülünk.
4. Az emberek több mindent vélnek arról, hogy hova megy az élet. Azt, hogy egy másik testbe bújva egy új lényként születik újra. Vagy hogy elmegy egy másik helyre, mi nagyon szép és nagyon helyre, hol csupa vidám dolog várja: az úgynevezett mennyországba. Vagy hogy a földbe megy esetleg, miután elhagyta a testet, és magából valamit átad a virágoknak és a fáknak. Vagy hogy miután elmegy, ott van az élet fönt a csillagokban, s mint csillogó kis égi láng, a csillagokból néz miránk. Vagy hogy egy pici ott marad benn az életből az emberekben. Mert az élet hiába ment el, emlékszik rá a többi ember, az életből egy kis darab szívükbe zárva ott marad.
5. Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk. Tomán Edina
6. Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a veszteség, bármennyire fontos az, amit elraboltak tőlünk - egyenesen kitépték a kezünkből -, még ha emiatt teljesen megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg, akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket. Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük - sokszor egész ügyesen - a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra. Murakami Haruki
7. Az életünk nagy része arról szól, hogy társat keresünk, valaki mással együtt találjuk meg a boldogságot. Ha ez a kapcsolat eltûnik, kirepülnek a gyerekek, meghal a házastárs, akkor ott találhat minket a hirtelen helyzet, hogy egyedül vagyunk, és fogalmunk sincs, hogy kell egyedül lenni. Buda László
8. Ilyen az élet, szomorú és fennkölt is egyben. Bebocsátást nyerünk ebbe a csodálatos világba, megismerkedünk egymással, és egy ideig egymás oldalán megyünk. Utána megszûnünk létezni a másik számára, és végleg eltûnünk, éppoly kurtán-furcsán, ahogyan érkeztünk. Jostein Gaarder
9. Mi van, ha egyszerûen csak meghalsz? Ha az élet valójában csak egy álom? Ha nincs értelme az életünknek? Ha a haláloddal csak eltûnünk a semmibe? XXXTentacion
10. Amikor elveszítjük igaz szerelmünket, az életünk értelmetlenné válik, szinte kiüresedik. De végzetünk beteljesítésének reménye megmarad, még ráébredhetünk rendeltetésünkre. És nagy ritkán megtörténhet, hogy sorsunk kutatásának útja felülkerekedik, akár magán az időn is.