Ugrás a tartalomra
Ha a remény csak egy kicsi táplálékhoz is jut, nem válogat, életre kel. Táplálékot talál egy rosszul eltalált jelzőben, egy elsietett határozószóban, a kompenzációként nyújtott együttérzésben, egy mozdulatban, egy mosolyban, a szem csillogásában. Aki reménykedik, megfeledkezik arról, hogy az empátia mechanikusan támad fel. A közömbös fél automatikusan tapintatos, hogy se magát, se a reménykedőt ne hozza kiélezett helyzetbe. A reményt halálra kell éheztetni, különben elpusztítja a gazdatestet. Megölni ezt a parazitát csak a tisztánlátás brutalitásával lehet.
Kapcsolódó idézetek
-
De a rendesen élő, józan ember sosem esik kétségbe. Elveszti a vagyonát: ez olyan kemény csapás, hogy egy pillanatra beletántorodik. De már szedi is össze az erejét, a sérelem maga készteti, hogy talpra álljon, hogy segítsen magán, cselekvéssel vigasztalódik. Nagybeteg lesz: de van benne türelem; amit nem lehet meggyógyítani, azt is elviseli. Fájdalom taglózza le, vonagló tagjait görcs rángatja: ő viszont a remény horgonyába kapaszkodik. A halál a legkedvesebbtől fosztja meg, gyökerestül tépi ki, szaggatja szét a hajtást, melyre érzelmei rátekeredtek: komor gyász, borzalmas seb. Ám virrad a reggel, betekint a vallás az elhagyott ház ablakán, és azt mondja: majd egy másik világban, más életben újra találkozol a kedvessel.
Charlotte Bronte
-
A reményt nem lehet kiskanállal adagolni. Ha egyszer magába szívta az ember, hajlamos csak dagadni, csak dagadni, és a megfelelő pillanatban, a megfelelő körülmények között bármilyen falat el tud söpörni. Még a legsötétebbeket is.
-
Azt hiszem, az ember túlélésre van programozva. És ha a túlélési ösztönnel szembemegy, ha el akarja pusztítani önmagát, az azt jelenti, hogy valami nem stimmel a programmal. Bármilyen szomorú és elkeseredett is valaki, ha az alapvető biológiai funkciói jól mûködnek, nem akarja megölni önmagát. Ahhoz az kell, hogy felboruljon az idegrendszere biokémiája, és azon lehet segíteni. Nehéz és sokáig tart, de lehet segíteni. (...) Szerintem van maga az ember, aki szomorú, és van a felborult kémiai egyensúly, ami öngyilkosságra biztat. És akkor megvan, mi ellen kell küzdeni - és az nem az ember.
-
Az ember vajon azért fél a létfenntartási ösztön megjelenésétől, mert felfedezi benne azokat az alávaló szükségleteket és bûnöket, amelyektől a társadalom minden erejével igyekszik visszatartani minket? Ez az ösztön elûzi az embert a fenyegetés forrásától, nem engedi észrevenni felebarátunk baját, lopni, ölni kényszerít... és az ember fut, nem veszi észre a bajt, lop és öl - mindezt a benne megbújó elvtelen lénynek a kedvéért, mely azt kiabálja neki: "Élj!" Csak miután megmentettük az irhánkat, jön a megbánás - s az embert mardosni kezdi a lelkiismeret.
-
Először az ember megérti, hogy szenvedései jórészét maga okozza szükségtelenül. Másodszor ennek az okait keresi saját életében. Keresni annyi, mint bízni önmagunkban, hogy képesek vagyunk véget vetni a szenvedésnek. Végül felébred a vágy, hogy utat találjunk a békéhez, mert minden, ami él, boldogságra vágyik. Mind szeretné megnyerni saját legtisztább lényét.
Tendzin Gjaco
-
Igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás,
a minden bajt legyûrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül.
-
Amikor az ember érzi, hogy úgy szeretik amilyen, amikor bizalmat és szeretetet tapasztal, akkor szíve mélyén táplálékot kap. S ha minket a többiek táplálnak, ez felhívás arra, hogy mi is táplálék legyünk azok számára, akik szenvednek, akik magányosnak, szerencsétlennek érzik magukat. Az ember így megtanul eledellé válni.
Jean Vanier
-
Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény:
Láng az, amely kihúny, ha tápláléka nincsen.
Pierre Corneille
-
Kegyetlenség reményt adni akkor, ha nincsen rá ok. Csak csalódáshoz vezet, nehezteléshez, haraghoz, csupa olyan érzéshez, amelyek még jobban megnehezítik az amúgy is nehéz életünket.
-
Parazita lehet mindaz, ami elválaszt a társadalomtól. És elszívja az életedet a kapcsolatodtól. Ezek általában káros szokások formájában jelentkeznek, mint a szerencsejáték (...). Boldogságot, örömet ígérnek, de eluralkodnak rajtad, mint a kórokozók, és egyre jobban lekötik a gondolataidat, az idődet és a pénzedet. Egyre távolabb ûznek a hûségtől és azoktól, akiket szeretsz. Ritka az a kapcsolat, amely át tudja vészelni a paraziták jelenlétét. Ha szereted a párodat, pusztítsd el a káros szokásokat, amelyek lekötik a szívedet. Ha ezt nem teszed, azok fognak téged elpusztítani.