Ha siránkozással legyőzhető a végzet, egyesülten rajta leszünk: múljék kesergésben minden napunk; éjünket álom nélkül eméssze a szomorúság; vessük kezünket feltépett mellünkre, s még arcunkat is rohanjuk meg, és a dühöngés minden nemét kísérelje meg a használatos búsongás. De ha az eltemetetteket a siránkozás vissza nem hozza; ha a változatlan s örökre állandó végzetet semmi szerencsétlenség meg nem változtatja, s a halál, akit elvett, meg is tartja: szûnjék fájdalmunk, mely úgyis elenyész!

Kapcsolódó idézetek

1. Új célt tûztünk ki. Döntöttünk. Nem nézünk vissza. És nem siránkozunk a sorsunkon. Mert ha csak ülünk itt és siránkozunk, az egyetlen, ami marad nekünk, az a siránkozás. Én majd jajgatok, te meg felelsz rá. Na, az lesz ám csak szép! Csodásan éreznénk magukat. És egy nap arra ébredünk, hogy megaszalódtunk. És amikor látjuk az összeaszalódott képünket, akkor bánhatjuk majd az elvesztegetett éveket. De akkor már késő lesz. Az idő rohan.
2. Imádkozunk, megoldásért esedezünk, akármilyenért, csak enyhítse a fájdalmunkat. Amikor azonban tudatára ébredünk, hogy semmi sem változhat, úgy érezzük, legyûrtek és megfosztottak minket minden reménységünktől, s hagyjuk, menjen minden a maga útján. Csak így válhat a fájdalom életünk részévé.
3. Ha másvalaki haldoklik, semmiképpen se zaklassuk fel azzal, hogy még több ragaszkodást, illetve haragot vagy gyûlöletet keltünk benne! Ne siránkozzunk a halálukon, ne kapaszkodjunk beléjük, ne sírjunk a jelenlétükben! Inkább segítsünk nekik abban, hogy értelmes módon távozhassanak el! Tendzin Gjaco
4. Neheztelni sorsunkra nem visz semmire; a dolgok ok és cél nélkül valók, és nincs mit mondanunk. Lázadni végzetünk ellen csak annyi, mint korholni a füstöt vagy a szelet, siratni elmúló napjaink. A végén úgysem marad egyéb, mint vállunkra venni, ami a miénk, és továbbmenni az úton.
5. A gyász mellbe vágja az embert. Fojtogat minket, úgy érezzük, soha nem állunk belőle talpra. És nem csak azért, mert gyászolunk maga a halál vagy a szívfájdalom vagy a veszteség miatt... hanem azért is, mert gyászoljuk mindazt, ami óhatatlanul, visszavonhatatlanul megváltozik. Gyászoljuk az életet, ami a miénk lehetett volna, ha menet közben nem szaródik el minden. Julie Johnson
6. Kényes dolog a gyász. Ha nem törődünk vele, magától elmúlik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban csapjon le ránk. Ha viszont hagyjuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk, és az életünk részévé váljon, vérszemet kap, és örökre a nyakunkon marad. Legokosabb, ha úgy kezeljük, mint egy látogatót. Betessékeljük, megvendégeljük, aztán útjára bocsátjuk.
7. Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a veszteség, bármennyire fontos az, amit elraboltak tőlünk - egyenesen kitépték a kezünkből -, még ha emiatt teljesen megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg, akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket. Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük - sokszor egész ügyesen - a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra. Murakami Haruki
8. A szeretet mindig legyőzi azt, amit halálnak hívunk. Ezért nem kell megsiratnunk a szeretteinket, hiszen továbbra is a szeretteink maradnak, és mellettünk maradnak. Ezt rendkívül nehéz elfogadni. Paulo Coelho
9. A személytelen erőkkel és a sorssal nem tud mit kezdeni az ember; örökké idegenek maradnak számára. Ha azonban az elemekben is szenvedélyek viharzanak, mint a saját lelkünkben, ha maga a halál nem valami spontán folyamat eredménye, hanem egy rossz szellem erőszakos cselekedete, ha a természetben mindenütt olyan lények vesznek bennünket körül, melyekhez hasonlókat saját környezetünkből ismerünk, akkor fellélegezhetünk, mert immár biztonságban érezhetjük magunkat a bizonytalanságban is és értelmetlen szorongásainkat lelkileg feldolgozhatjuk. Sigmund Freud
10. Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted ez a mindennapos föltámadás, már megtudod, nem él sok-sok szeretted, ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás, (...) és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat, magadra öltöd csöndesen a bánat bilincseit, s viszed a végzetet. Kosztolányi Dezső