Legszívesebben a felejthetetlen pillanatokat fényképezzük le - nyilvánvalóan annak a tudatában, hogy még a felejthetetlent is elfelejthetjük. Reménykedünk benne, hogy a fényképek majd támogatni fogják az emlékezetünket, de előbb vagy utóbb azon kapjuk magunkat, hogy épp a fényképek, mégpedig főként a portrék, kezdik elhalványítani az emlékeinket. Elhunyt szeretteinkről őrzött emlékképeink esetében a fénykép az emlék elé kúszik.

Kapcsolódó idézetek

1. Egy fénykép őriz valamit, de nem mindig látható világosan, hogy a megőrzés folyamata által egyúttal valami el is pusztul. Egy portréfénykép, főleg egy elhunyté, fokozatosan az emlék helyébe lép; a fénykép kiszorítja, helyettesíti azt, valamit elhomályosít az emlékezetben.
2. A fényképek nyújtotta biztonságérzet hamis. A fényképek előbb-utóbb biztosan elhalványulnak, ugyanúgy, mint önnön gyarló emlékezetünk. Idővel a kontrasztok csökkennek, a kontúrok lágyulnak, a részletek elmosódnak. Azért fényképezünk, hogy emlékezzünk, de minden fénykép magában hordozza a feledést. Michelle Richmond
3. A legbutább elsőáldozási fényképeink ma már történelmi dokumentumok. Egy elfelejtett automata igazolványkép néhány év múlva zseniális portré lesz. Minden régi fotó megható. Egy valamikor csúnyának, elrontottnak tekintett pillanatfelvétel idővel pótolhatatlan dokumentummá válik. A fényképezés egyesíti a képzőmûvészet és a dokumentáció értékeit. A fénykép örökös felhívás az álmodozásra, az emlékezésre, ugyanakkor a társadalomkritika eszköze is. Oliviero Toscani
4. Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot. Egyhangú háborút vívunk saját halálunk fenyegető réme ellen, és az idő ellen, amely másfajta és kevésbé értékes lényekké: felnőttekké változtatja a gyereket. Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk. Elfelejtjük a hetet, a napot, az órát; elfelejtjük azt a pillanatot, amikor a legboldogabbak voltunk. Michelle Richmond
5. Vannak pillanatok, amik belénk égnek, visszavonhatatlanul velünk maradnak és elkísérnek, amíg élünk. Sajnos, néha a rosszra valamiért könnyebb emlékezni, mint a jóra.
6. Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, amíg ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a múlt képeit, amelyek, ha olykor összefacsarják a szívemet, fölidézik az eltûnt napok édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak - nem akarom elûzni. Nem akarom elûzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem. Nem félek, nem kínos nekem Rágondolni. Megőrzöm, ami Õbelőle még él, amíg megőrizhetem. Hisz azok a képek is, amelyek a legerősebben dobogtatták meg szívünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, amikor az idő már mindentől meglopott bennünket, amikor boldogságunk egész paradicsomából csak valami iszonyúan kevés, homályos, zavaros álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén! (...) Amikor a múltat is csak úgy sejtjük, akár a jövőt! Ambrus Zoltán
7. A fényképezőgép képeket örökít meg, de valójában a puszta képnél jóval többet rögzít. Férfiak titkos vágyait fedi fel, mikor már emlékezniük sem volna szabad, a legszokatlanabb titkokról rántja le a leplet a legszokványosabb házasságokban. De ami a legdöbbenetesebb, a fényképezőgép csöndesen és félreérthetetlenül megmutatja vágyainkat.
8. A fényképek az idővel vívott végtelen harcunk jelképei, kilátástalan küzdelmünk eszközei a pillanat megőrzéséhez: meg akarjuk örökíteni az édes kislányt, mielőtt nehezen kezelhető kamaszlánnyá nő; a fiatal férfit, mielőtt megkopaszodik és elhízik; a nászutat Hawaiira, mielőtt a boldog pár tagjaiból egy fedél alatt élő, dühös idegenek lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy a fényképészettel kapcsolatos megszállottságunk mögött kimondatlan pesszimizmus rejtőzik: az a meggyőződésünk, hogy a jó dolgok nem tarthatnak örökké. Michelle Richmond
9. Az emlék a felejtés egyik formája. Megtehetjük, hogy szorgalmasan, állandóan naplót vezetünk, feljegyzünk minden eseményt. Egy szép nap, amikor újraolvassuk feljegyzéseinket, ráébredünk, hogy egyetlen konkrét képet sem tudunk felidézni. És ami ennél is rosszabb: a képzelet nem tud emlékezetünk segítségére sietni és rekonstruálni azt, amit elfelejtettünk. Mert a jelen, a jelen konkrétuma, mint megvizsgálandó jelenség, mint struktúra, ismeretlen bolygó a számunkra; sem emlékezetünkben megőrizni nem tudjuk tehát, sem a képzelettel rekonstruálni. Úgy halunk meg, hogy nem tudjuk, mit éltünk meg. Milan Kundera
10. Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk - apánk, anyánk, barátunk - , mint az, aki a közelünkben él a jelenben. Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nem csak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan. Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfûződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem. Jelenits István