Miért vagyunk annyira meggyőződve, hogy mindenkire vár valaki a világon, aki majd kiegészíti? Hogy minden ember csak egy fél, és keresi a párját? Mi van azokkal, akiknek nincs szükségük kiegészítésre? Valaki nem érezheti magát egyedül is jól?

Kapcsolódó idézetek

1. Van egy olyan érzésem, hogy ha az ember a másik felét keresi, akkor a kapcsolat hiányon alapul. Ezért azt hiszem, hogy teljessé kell válni egyedül, és aztán jön egy másik ember, aki esetleg szintén teljes - és akkor nem azért vagytok együtt, mert függtök egymástól, hanem "Miért ne?" alapon. Nézd meg a társkereső oldalakat - "keresem azt, aki boldoggá tenne", így nem lehet! Tedd magad boldoggá és aztán jön egy másik ember, akivel talán sikerül harmóniát találni.
2. Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket.
3. Mi, emberek azért vagyunk olyan szerencsétlenek, mert csupán fele vagyunk az egésznek, és többségünk az egész életét azzal tölti, hogy elkeseredetten keresi a hiányzó másik felét, azt az embert, akivel tökéletes egész lehetne. Mivel azonban az univerzum nagyon jól szórakozik a szenvedéseinken, a legtöbben soha nem találnak rá a párjukra, mert például pont az ellenkező felén született a világnak. Ennek ellenére kitartóan keresünk, még ha nem is tudjuk, hogy mi után kutatunk. Ilyen erős bennünk az erre vonatkozó biológiai parancs. De aztán egyszer csak elkezd az ember pánikolni, mert megérzi az önmagában tátongó hatalmas ûrt, és pontosan tudja, hogy ezt be kell töltenie, mielőtt meghal. Van, aki ilyenkor az ivásban vagy a kábítószerekben, a szerencsejátékokban keres menedéket. Olyasmiben, ami segít elfeledni, hogy egész életükben egy végtelen és magányos ösvényen kell botorkálniuk. Mások sokkal hagyományosabb megoldást választanak, és inkább meggyőzik magukat arról, hogy az az ember, akin egészen addig keresztülnéztek, mert unalmasnak, kövérnek, rondának, zakkantnak tartottak, mégiscsak "az igazi". Õ lesz az az ember, aki miatt a következő újév hajnalán mégsem vágják fel az ereiket. De persze az illető valójában nem az "igazi", úgyhogy következik egy vádaskodással és önmarcangolással teli élet, amely ugyanúgy végződik, mint ha kihagyták volna ezt a középső részt, és egyből a drogok vagy a pia karjaiba dőltek volna. Nincs senki, aki tökéletes lenne, mondogatják az emberek, és a nagy többségre ez igaz is. Az ember tökéletes párja ugyanis lehet, hogy valahol Külső-Mongóliában él, egy hegy oldalában, és soha a büdös életben nem keresztezik egymást az útjaik.
4. Vannak emberek, akik félnek az egyedülléttől, társ nélkül életképtelennek tartják magukat, úgy érzik, nem tudnak egyedül boldogok lenni, és azt remélik, hogy egyedüllétük megszûnik, mihelyt egy másik emberrel élnek együtt. Két boldogtalan ember azonban nem lesz csupán azáltal boldog, hogy együtt él, különösen nem akkor, ha ehhez még az a félelem is társul, hogy a másikat elveszíthetem. Az igaz szeretet nem félelemre épül.
5. Az a gondolat, hogy jobban járunk, ha egy és ugyanazon személlyel éljük le hátralevő éveinket, nem a lét természetes, időtlen igazsága, hanem egy hiedelem, amelyet igaznak akarunk tudni. Az, hogy lemondunk magányunkról, függetlenségünkről, sokkal nagyobb áldozat, mint a legtöbben gondolnánk. Hiszen, ha megosztjuk valakivel az élőhelyünket, az életünket, az nyilvánvalóan nehezebb, mint egyedül lenni. Sőt, mi több, a páros élet gyakorlatilag lehetetlennek tûnik, nem igaz? Hát nem képtelenség, hogy keresnünk kell magunknak egy másik embert, akivel aztán leéljük az egész életünket? Akivel együtt öregszünk, együtt változunk? Akit nap mint nap látunk, és nap mint nap reagálunk a hangulataira, igényeire?
6. Csak az tud boldog párkapcsolatban élni, aki egyedül is képes boldog lenni. Aki maga nem tudja kormányozni az életét, annak a párkapcsolat csak függés lesz. Azért keresi a másik társaságát, mert a nélkül nem bír meglenni.
7. Ahány ember van a földön, annyiféle bánásmódot igényelnek, illetve megvannak a maguk szükségletei. Amire nekem van szükségem, az nem jobb vagy rosszabb - csak másmilyen. És nem mindenki tudja megadni azt, ami nekem kell egy kapcsolatban.
8. Véleményeink csak létezésünk kiegészítései. Lássam, hogyan gondolkodol, megmondom, mid hiányzik! A nagyon üres emberek sokat tartanak magukról, a jelesek bizalmatlanok, a megrögzött bûnös pimasz, a jó aggályos. Így jön egyensúlyba minden; ki-ki egész akar lenni, vagy legalább annak látszani önmaga előtt. Johann Wolfgang von Goethe
9. Úgy jövünk a világra, hogy mindenkinek előre ki van jelölve a párja. Sokan egy életen át keresik, s nem találják meg.
10. Folyamatosan figyelem az embereket, meg kell értenem valakit, mielőtt megbízom benne. Épp ezért az egyedülléttől sem félek. Egyedül jövünk a világra, egyedül megyünk el, ha nem tudunk magunkra támaszkodni, akkor el vagyunk veszve.