Mióta tegnap megcsókoltalak (...), folyton elém rajzol a hála, folyton előttem állsz, utcán és munka közben folyton beléd ütközöm: hátracsukló fejedet látom, kigyúlt arcodat, csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy gyönyörû mosolyát az ajkadon.

Kapcsolódó idézetek

1. Rólad álmodom. (...) Minden nap kísértesz. Az illatod, a hangod, a szemed, az ajkad. J. R. Ward
2. Olykor el is mosolyodott, ráfüggesztve szemét egy percre. (...) Úgy érezte, tekintete áthatol a lelkén, mint azok a napsugarak, melyek a víz mélyére szállnak. Szerette minden számítás nélkül, nem is remélve semmit, korlátlanul; és e néma elragadtatásban, amely olyan volt, mint egy hálaima, szerette volna homlokát csókzáporban füröszteni. Gustave Flaubert
3. Alig van úgy, hogy ne téged látnálak magam előtt. Néha csak a szemedet vagy a mosolyodat, meg ahogy jársz, a rugalmasságodat, a mozdulataid ívét, a lépteid simaságát, vagy ahogy a ruháid esnek a melleiden, és majd beleőrülök, amikor visszagondolok rá, hogy milyen volt tartani téged a karjaimban, hogy milyen volt simogatni a derekadat, vagy milyen volt egyszerûen csak babrálni kicsit a hajaddal. Nekem is ugyanúgy hiányzik. Olyasmi ez kicsit, mint a szomjúság, amikor már a puszta emléke is kedvessé válik bennünk a víznek. Érezzük a hûvösét, halljuk a csörgedezését... hasonló érzés. Ráadásul ilyenkor valahogy mindenből hiányzik valami, még ha nem is tudnám megmondani, hogy micsoda.
4. A homlokát fedeztem fel először. Aztán a szemét. Később a száját. Most már belülről, magamból csókolom. Nádas Péter
5. Akárhányszor meglátlak, valami fura dolog történik velem. Itt benn, a mellkasomban. Az érzés, ami elönti az agyam, és arra késztet, hogy világgá kiáltsam, hogy mennyire gyönyörû is ez a hely, mert te benne vagy.
6. Szerettem és azóta is hiányolom életjel-érintéseidet, azt, hogy valahányszor elmentél mellettem, megsimogattál valamimen, egyszerûen csak érzékeltetve: látod ám, hogy ott vagyok, engem látsz és nekem örülsz. Vavyan Fable
7. Utáltam a szemét, a nevetését, a gúnyos mosolyát. Gyûlöltem, hogy meg tudott csókolni, hogy ilyen egyszerûen be tudott zárni. De a legjobban azt gyûlöltem, hogy el tudta érni, hogy akarjam őt.
8. Felém fordította az arcát. Mosolygott, a szája keskeny résre nyílt, megcsillant a fogsora, rám függesztette kerekre nyílt szemét. (...) Sosem fogom elfelejteni, hogyan hajolt aztán felém, hogyan lett kifejezővé az arca, hogyan lepte el a lágyság, a gyöngédség és a felfénylő csend, mintha kivirágzott volna - sosem felejtem el, hogyan csillant felém az ajka, hogyan közeledett a szeme az enyémhez, hogyan nézett rám kérdőn, komolyan, tágra nyíltan és csillogón, és hogyan hunyta le aztán a szempilláit, mintha megadná magát. Erich Maria Remarque
9. Átvertél. Hallom, hogy csöngetsz, megyek kinyitni az ajtót és arra gondolok, hogy nem is bírom ezt az embert, csak megint áltatni fog. Aztán kinyitom az ajtót és a rossz érzések eltûnnek, mert meglátom a mosolyod és ennyi elég. Bíztam abban a mosolyban. (...) Olyan különös, minden megváltozott. Egyik nap még te vagy a jövőm, másnap pedig a bosszúságom, most pedig majdnem a múltam.
10. Mosolyogtál, ha büszke voltál rám, Mosolyogtál, ha megláttál az utcán, Mindig ott voltál mellettem, Rendet raktál a fejemben.