Olyan könnyen mondjuk ki: ha lebénulok, vagy ha rosszabbodik az állapotom, akkor már nem akarok többé élni, de legtöbbször egészségesen húzzuk meg ezt a határt. (...) Csak akkor láthatjuk, meddig szeretnénk elmenni, amikor megtörténik velünk az, amitől előtte annyira féltünk. Ha pedig végül eljön az idő, akkor ez a határ kitolódik.

Kapcsolódó idézetek

1. Azért kell jól karbantartani magunkat, azért kell nagyon jó formában lenni, hogy végigélhessünk mindent, amit akarunk az élettől, és akkor menjünk el, amikor már nyugodtan el is tudunk szakadni, amikor már legyinthetünk, hogy jó, tényleg kész, befejeztem, nincs már ide kötődésem. És akkor könnyû lesz elmenni. Lángh Júlia
2. Ha nem tudjuk, pontosan mennyi időnk van még hátra - és jóval többet képzelünk, mint amennyi valójában hátra van -, arra sarkall az ösztön, hogy harcoljunk, hogy gyógyszerekkel az ereinkben, csővel a torkunkban vagy friss varratokkal a húsunkban haljunk meg. Azt, hogy így esetleg lerövidítjük vagy rosszabbá tesszük hátralévő időnket, mintha észre sem vennénk. Úgy képzeljük, várhatunk addig, amíg az orvosok azt mondják, hogy már nem tudnak mit tenni. Csakhogy nagyon ritkán fordul elő, hogy az orvosok nem tudnak tenni semmit. Atul Gawande
3. A halál olyan tény, amellyel mindnyájunknak szembe kell néznünk. Jöhet egy hosszú élet végén; de hirtelen elragadhat fiatal és erős embereket is. A halál elkerülhetelen. Mihelyt megszülettünk, elkezdünk feléje haladni. Nem annyira az a fontos, hogy mikor halunk meg, hanem az, hogy hogyan.
4. Az élet nehéz. Ha elég sokáig élünk, akkor sajnos lesz olyan családtagunk, aki meghal, akit mi fogunk eltemetni. Lesznek fizikai fájdalmaink, és rendkívül nehéz, kihívásokkal teli helyzeteken kell átverekednünk magunkat. Ilyenkor lehet, hogy szét fogsz kicsit esni, vagy ki kell szállnod egy egészségtelen helyzetből, vagy akár szakértő segítséghez kell fordulnod. Ez teljesen rendben van.
5. Nem rémít meg, hogy elhagyom ezt az életet (...). Az életet, ami ragaszkodik hozzá, hogy bánatot bánat után elviseljünk, még akkor is, amikor már nem bírunk többet. Nem, azt hiszem, örömmel távozom, amikor eljön az ideje. Khaled Hosseini
6. Néha nehéz meglátni a vonalakat, amelyeket meghúztunk, amíg át nem lépjük őket. Na és ilyenkor támaszkodunk azokra, akiket szeretünk, hogy visszahúzzanak minket, és legyen mibe kapaszkodnunk. És ott vannak az egyértelmûen megjelölt határok, melyeket ha egyszer át mersz lépni, talán sosem találsz vissza.
7. Az orvosok a túlélési hányadot tudják emlegetni. Hogy egy év meg két év, mintha csak ez számítana. De mi értelme van így túlélni akkor, ha túl beteg vagyok ahhoz, hogy dolgozzak, hogy rendes kaját egyek, vagy hogy szerelmeskedjek. Amennyi idő még hátravan, azt a saját házamban akarom tölteni, a saját ágyamban akarok aludni. Nem akarom, hogy napi 3 tucat tablettát tömjenek belém, hogy kihulljon a hajam és hogy még az ágyban felüléshez is gyenge legyek. Nem akarom az émelygést, amitől mozdulni sem lehet (...), én meg közben csak egy haldokló roncs volnék, akit gépek tartanak életben. Csak hogy húzzuk az időt? Nem, nem! Ti is csak úgy emlékeznétek rám. Ez a legrosszabb benne.
8. Hirtelen és erőszakos ha­lál ragad el? Nincs mikor félnem. Másfajta, lassú kimúlás? Minél jobban elmerülök a be­tegségben, annál jobban kezdem utálni az életet. Egészségesen sokkal nehezebben szo­kom hozzá a halál gondolatához, mint ha magas lázam van. Michel de Montaigne
9. A hosszú életet (...) mindig is kívánatosnak tartották; minden, ami él, nyilvánvalóan tovább akar élni. De egészen napjainkig ez a mondat pontosítva lett volna: a hosszú élet kívánatos, és minden élni akar egy bizonyos pontig. Egy bizonyos ponton túl és bizonyos körülmények között a halál kívánatosabbá válik az élettel szemben. Sőt, abban is általános volt az egyetértés, hogy a jó élet jobb, mint a pusztán hosszú élet, és hogy az élet jóságát nem lehet a hossza alapján meghatározni. A megnövekedett élethossz statisztikái figyelmen kívül hagyják a jót annak mindkét értelmében; nem kérdezik meg, hogy a meghosszabbított élet erkölcsös-e vagy kielégítő-e. Ha az élet egy elvetemült bûnöző élete, vagy ha az orvosi rendszer fogságának valóságos poklában vergődik, mindegy - mindkettő statisztikává válik, hogy "bizonyítsa", mennyire szerencsés, aki a mi korunkban élhet. Wendell Berry
10. Senki sem képes megállapítani, mi számít még egyszerû szeszélynek, ártalmatlan különcségnek, és honnan kezdve lesz valami másokra is ártalmas dologgá? Egyáltalán van-e ilyen határ? Ha pedig azt mondjuk, hogy ez "személytől, kortól, embertől függ", azt is mondtuk: mindenkinél máshol van a határ. Más élőhelyen, más kultúrában, más korban elmosódnak a határok... Ezzel sok veszedelmet szabadítunk magunkra, és a célt: hogy világos határvonalat húzzunk a bolond és a normális, az ártalmatlan és az ártalmas, az eltûrhető és a már el nem tûrhető közé. Nemere István