Wendell Berry

A világot nem a szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kölcsönözzük.

A múlt meghatároz bennünket. Jó okunk lehet rá, hogy szökni akarjunk előle, vagy a benne lévő rossz elől. De csak úgy szökhetünk el, ha valami jobbat tudunk hozzá tenni.

A világot nem a szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kölcsönözzük.

A nyelv a leginkább testközeli mûvészi eszköz. Szó szerint a szánkban hordjuk, hiszen a nyelvünkkel öntjük szavakba a nyelvünk hangjait. Amikor írunk, a kezünkkel formáljuk a mondatokat. Ha felolvassuk, amit leírtunk, a szavakat a szemünkön át fogadjuk be, a szánkon át lépnek ki, majd a fülünkön keresztül térnek vissza hozzánk. A szavak a test érzékein érlelődnek, mielőtt az elmében értelmet nyernek. Nem is állhatnak össze a fejünkben, amíg a testünkben nem találtak értelmet.

Az oltár mellett álló persely zenegéppé teszi a világot: megkopott nézeteket hangoztatunk a tudatlanság biztonságáért.

Minél tovább vagyunk együtt, annál nagyobb lesz körülöttünk a halál. Hányat ismerünk mostanra, akik meghaltak! Mi, akik fiatalok voltunk, most számoljuk a létünk árát. És mégis, ahogy a holtakat ismerjük, egyre ismerősebb lesz maga a világ.

A példátlan jólétünk nem abban gyökerezik, hogy teljes egységben élnénk a Földdel és egymással, inkább azon alapszik, hogy módszeresen kimerítjük vagy elpusztítjuk az élet forrásait - a talajt, a vizet és a levegőt -, valamint azokat a közösségeket is, amelyek létünket ihletik, meghatározzák és megtartják. Ezt a kudarcot jelzi a virtuális világokba való menekülés és az "életminőséget javító" szerekre (hangulatjavítókra, savlekötőkre, antidepresszánsokra és stresszkezelési technikákra) való egyre nagyobb ráutaltság. Nem akarjuk vagy nem tudjuk ezt a világot otthonunkká tenni. És nem tudunk vagy nem akarunk örömteli nyugalomra lelni a közösségeinkben, az élettereinkben, a testünkben, a munkánkban. De ami talán még rosszabb, hogy gyerekek nemzedékeit neveljük arra, hogy szorongással teli életmódunkat tekintsék normálisnak.

Hogyan remélhetné egy ember, hogy békét teremtsen a világban, ha a saját életében és a saját házában sem volt rá képes?

Próbálok aludni, de nem tudom lecsendesíteni az elmémet. A nappali fény

A posta kidobásával felcserélem a kötelesség bonyolultságát a bûntudat egyszerûségével.

Lehetséges, hogy amikor többé már nem tudjuk, mit tegyünk, akkor érkeztünk el igazi feladatunkhoz, és amikor többé nem tudjuk, melyik úton kell mennünk, akkor tesszük meg az első lépéseket igazi utunkon. Az elme, ha nem éri kihívás, tétlen. Csak a gátak közé fogott folyó énekel.

Ültess ma egy kis fát el, s a madaraknak lesz majd hely énekelni. Figyelj, csitt: Énekelnek most is itt. Semmi más nem garantálja, hogy madárdal hívjon táncba.

A jelenlegi társadalomban amennyire fogyasztunk, annyira vagyunk bûnösök. És amennyire egy bûnös fogyasztó természetvédő, annyira abszurd.

Az ember nem szûnik meg alárendeltnek lenni, ha eléri a "csúcsot". A vállalati élet csak alacsonyabb és magasabb beosztottakból áll. Főnökök mindenütt vannak, és minden főnök alárendelt.

A hosszú életet (...) mindig is kívánatosnak tartották; minden, ami él, nyilvánvalóan tovább akar élni. De egészen napjainkig ez a mondat pontosítva lett volna: a hosszú élet kívánatos, és minden élni akar egy bizonyos pontig. Egy bizonyos ponton túl és bizonyos körülmények között a halál kívánatosabbá válik az élettel szemben. Sőt, abban is általános volt az egyetértés, hogy a jó élet jobb, mint a pusztán hosszú élet, és hogy az élet jóságát nem lehet a hossza alapján meghatározni. A megnövekedett élethossz statisztikái figyelmen kívül hagyják a jót annak mindkét értelmében; nem kérdezik meg, hogy a meghosszabbított élet erkölcsös-e vagy kielégítő-e. Ha az élet egy elvetemült bûnöző élete, vagy ha az orvosi rendszer fogságának valóságos poklában vergődik, mindegy - mindkettő statisztikává válik, hogy "bizonyítsa", mennyire szerencsés, aki a mi korunkban élhet.

Mi a célja ennek a technológiai fejlődésnek? Mit gondolunk, milyen magasabb célt szolgál? Bizonyára nem célja a családjaink integritása vagy boldogsága, amelyet az oktatási rendszernek, a televíziónak és a fogyasztói gazdaságnak rendeltünk alá. És nem lehet a közösségünk integritása vagy egészsége, amelyet még kevésbé becsülünk meg, mint a családunkat. Sem a hazaszeretet, hiszen sokkal jobban aggódunk a zászló, mint a föld meggyalázása miatt.

Igazából minden fogyasztásunk extravagáns, és valójában minden fogyasztásunk a világot emészti fel.

A technológia vagy az energia használatában az egyén visszafogottságának sosem lesz "jelentős" mértékû hatása. Ez igaz. De mindannyiunk "jelentéktelen" egyéni visszaélése a természettel hozzájárul az általános visszaéléshez, ami pusztító. És ha én egyike lennék a több ezer vagy millió embernek, akik ugyan megengedhetnének maguknak egy kütyüt, esetleg még "szükségük" is lenne rá, és mégsem veszik meg, az már "jelentős" hatású lenne. Miért kellene akkor egy pillanatig is haboznom, hogy én legyek az egyik, akár az első, a "jelentős" számból?

A sötétségben lámpával járni annyit tesz, mint megismerni a fényt. Ha a sötétséget akarod megtapasztalni, maradj sötétben. Légy vak, és rájössz, hogy a sötétség is virágzik és énekel.

Minden visszatér a földbe, így hát nem vágyom büszkeségre vagy hatalomra, csak annak megelégedettségére, akiknek kevés jutott: a halász csendjére, a folyó kegyelmének befogadására, a kertész töprengésére a veteményesben.