Valahányszor új napsugarat látok, egy falevél friss zöldjét vagy egy bimbózó virágot, anyámra gondolok és arra, hogy talán nem lesz már itt, hogy mindezt ő is újra lássa. És a következő napra gondolok, a következő évre, amikor majd az élet megújul, mintha nem lenne emlékezete. A világ megy tovább, én is élek tovább, csak ő nem.

Kapcsolódó idézetek

1. Az emberek több mindent vélnek arról, hogy hova megy az élet. Azt, hogy egy másik testbe bújva egy új lényként születik újra. Vagy hogy elmegy egy másik helyre, mi nagyon szép és nagyon helyre, hol csupa vidám dolog várja: az úgynevezett mennyországba. Vagy hogy a földbe megy esetleg, miután elhagyta a testet, és magából valamit átad a virágoknak és a fáknak. Vagy hogy miután elmegy, ott van az élet fönt a csillagokban, s mint csillogó kis égi láng, a csillagokból néz miránk. Vagy hogy egy pici ott marad benn az életből az emberekben. Mert az élet hiába ment el, emlékszik rá a többi ember, az életből egy kis darab szívükbe zárva ott marad.
2. Beköszönt egy új évszak, egy új év, az élet megy tovább, az emberek elkezdenek felejteni. Néha azért, mert nem tudnak emlékezni, néha pedig azért, mert nem akarnak. Fredrik Backman
3. Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszûrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen. Wass Albert
4. Ahogy az ablakon át kinézek, látom, amint az emberek vígan jönnek-mennek az utcákon. Nevetnek, nyaralnak, élik az életet. (...) Így lesz akkor is, ha majd én halok meg egyszer. Az ég nem szakad le, a Föld forog tovább. Születünk és elmúlunk észrevétlenül.
5. Vannak dolgok, mik hiányoznak, érzem, És néha rád gondolok, álmodozom ébren, Hogy milyen jó is volt egykor. Szorít a szívem. Az élet megy tovább, és nekem is tovább kell lépnem.
6. A fák ismerik és értik a folytonosságot. Könnyû nekik, hiszen hosszan élnek, és ha ki is dönti őket a szél, sokszor még a gyökerükről is képesek újra kihajtani. Mi emberek, itt lenn a földön, anyagba zárva, nem tudjuk, hogy nekünk is hosszú az időnk. Egy életnyi időtartamban gondolkozunk. A testünk valóban olyan sérülékeny és esendő. Meghalunk és elporladunk, ha lejár a kiszabott időnk. Szerintem a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy más perspektívában is nézhetnénk a dolgokat. Nem látunk rá az életek láncolatára. De annyi történet van, ami csak akkor nyer értelmet, ha feltesszük, hogy nem a születéssel vagy a fogantatással kezdődött. Réczey Kata
7. Néha elképzeljük, hogy elveszítünk valakit, és arra gondolunk, hogy biztosan nem élnénk túl. Amikor pedig megtörténik, a nap újra felkel, a tüdőnkbe pedig áramlik a levegő. Élünk.
8. Lehet keserûen vagy lemondóan gondolni a halálra, és minden lehetséges intézkedést megtenni annak későbbre halasztására. Vagy, ami reálisabb, gondolhatunk az életre úgy is, mint a személyes nemlét örökkévalóságának megszakítására, és megragadhatjuk, mint egy röpke ideig adott lehetőséget arra, hogy kölcsönhatásba lépjünk a minket körülvevő élő, mindig meglepő világgal és megfigyeljük. Barbara Ehrenreich
9. Visszanézek, eltelt pár év, jó és rossz talán. Mit másként tettünk volna, az már nincs többé, csupán elengedni kell, mi elmúlt, mint lombjait a fák engedik, mert újra jön még tavasz a tél után.
10. Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek. Wass Albert