Vita, gáncs, apró szeretetlenség, a hiúság sebei - nyom nélkül elenyésznek. Ami igazán érintette a személyiségünket, húsz év alatt sem évül el, sajnos; csak a rálátás lesz szélesebb, s a megítélés szigora vagy a kétségbeesés lesz enyhébb.

Kapcsolódó idézetek

1. Azt mondják, a sebek az idő múlásával begyógyulnak, de minél nagyobb a veszteség, annál mélyebb a vágás, és annál nehezebb visszanyerni korábbi épségünket. A fájdalom tompul, de a hegek emlékeztetnek majd szenvedésünkre, és általuk viselőjük egyre ellenállóbb lesz, míg végül sebezhetetlené válik. Az idő múlása eltereli a figyelmünket, feszültséget vált ki belőlünk, mélységes agressziót, míg eluralkodik rajtunk a harag, eközben tervet szövünk, egyre erősödünk és észre sem veszik, hogy elrepült az idő. Meggyógyulunk és készen állunk egy új emberként kilépni.
2. Azt mondják, a sebek az idő múlásával begyógyulnak, de minél nagyobb a veszteség, annál mélyebb a vágás, és annál nehezebb visszanyerni korábbi épségünket. A fájdalom tompul, de a hegek emlékeztetnek majd szenvedésünkre, és általuk viselőjük egyre ellenállóbb lesz, míg végül sebezhetetlené válik. Az idő múlása eltereli a figyelmünket, feszültséget vált ki belőlünk, mélységes agressziót, míg eluralkodik rajtunk a harag, eközben tervet szövünk, egyre erősödünk és észre sem veszik, hogy elrepült az idő. Meggyógyulunk és készen állunk egy új emberként kilépni.
3. A féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet. Márai Sándor
4. Nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek. Ha valaki ezt megérzi, akkor inkább ellökjük, nehogy be kelljen ismernünk, hogy valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már évek óta visszatart attól, hogy a saját életünket éljük. Amire annyira vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk. De néhányan közülünk már elég sokáig harcoltak érte, a nagy szerelemért. És valamikor be kell látnunk, hogy a sors talán egészen más jövőt szánt nekünk. Egy jövőt teljesen egyedül.
5. A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Müller Péter
6. Egy bizonyos kor után mindenki elszenvedi a maga sebeit, meggörnyed a maga terhe alatt, és kínlódik az élete nehézségei miatt, és gyakran mindez megtöri az embereket. Senki sem maradhat sértetlen... Az ember jellemét a lelki sebei és forradásai határozzák meg. Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri.
7. Semmi sem csökkentheti a fájdalmat, amikor elveszítünk valakit. Életünk végéig velünk marad, bármilyen hosszú legyen is. Csak abban reménykedhetünk, hogy a seb idővel gyógyulni kezd, de nem számít, milyen erősek vagyunk, milyen keményen küzdünk, a heg örökké velünk marad.
8. Elmúlnak majd a rossz napok. Elmúlik majd a fájdalom, ahogy minden más is. De hogy múlik el? Emberek vagyunk. Idővel elfelejtjük. De a bûneink néha nagyobbak, mint az emlékezetünk.
9. Húzok egy vonalat, és innentől kezdve azt nézem, ki mit csinál ma. Szerintem nincs is lehetőség más mércét használni, mert ha az egyébként valószínûleg jogos sérelmeinket hordozzuk életünk végéig, folyamatosan visszakényszerítjük magunkat a múltunkba, az indulatainkba és a keserûségeinkbe. Ha az ember nem elég intelligens, nem elég felnőtt ahhoz, hogy egy idő után képes legyen a saját múltját és megbántottságait távolságtartóan kezelni, abból az jön ki, ami ma Magyarországon van: feszültség, gyûlölködés, a másik ember semmibevétele.
10. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság... s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Márai Sándor