Téma
Erdő idézetek
-
A badacsonyi földnyelv, vékonyuló hegyén a jegenyék bozontos, ám szabályos gyertyái. Távolodó, kékbe foszló hegykúpok. A szépség megmagyarázhatatlan ellentéte az emberi világgal. A természet, ez a kopottas, néma elefánt, amely még mindig türelmesen hordoz a hátán. Az élet fojtogató telje, a délutáni napban párolgó szőlők és mezők közt. Kertész Imre
-
Hanem én azért mégis azokat irigyelem, akik úgy elmenőben megsimogatják a hûvös márványoszlopokat, mivelhogy szép bennük az erezet. Akik rajta felejtik nézésüket egy üde lóhere-levélen, amely maga a tökéletesség. Akik nem sajnálják csudálkozásukat pazarolni a bomló fák alatt, mert itt érzik meg az élet értelmét, akik olykor kiállnak este, hogy lássák a csillagokat, ha nem is jár közöttük mûhold, hiszen mégiscsak csudálatos, hogy a roppant tereken s időkön átsüt mindig az igazi fény, mint kusza tetteink között a remény s a hit. Elekes Ferenc
-
Szirten tûnődni ár s dagály felett, Kószálni erdők árnyas, mély során, Hol más világ csodái rejlenek, S halandó láb nem is járt még talán, Felkúszni bérc járatlan oldalán, Hol a vadonnak vadja csörtet, és Lenézni habzó vízesésre, lám: Ez nem magány, - a Természet mesés Országával való meghitt beszélgetés. George Gordon Noel Byron
-
Az emberi boldogság különböző alakjaival többnyire úgy vagyunk, mint bizonyos facsoportokkal, amelyek távolról nézve bámulatosan jól festenek. De ha közeledünk és bemegyünk, ez a szépség eltûnik: nem tudjuk, hová lett; fák között vagyunk: ez az egész. Ezen alapul, hogy oly gyakran irigyeljük mások helyzetét. Arthur Schopenhauer
-
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fûszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Wass Albert
-
Amikor nekivágtunk ennek a hegynek, olyan félelmetes őserdő meredt felénk, hogy szinte visszariadtunk tőle - azt hittük, nem is tudunk a sziklák és fatörzsek kuszaságába behatolni. De amint feljebb hágtunk, a kép barátságosabbá változott. Most már úgy éreztük, hogy egy gigászi kupolacsarnokban járunk, melynek se vége, se hossza; teteje a magasban egymásba olvadó, ölelkező lombkoronák zöld, áttetsző mennyezete, amelyet ezer meg ezer hatalmas oszlop tart: olyan vastag fák, hogy törzsüket három ember is alig tudta volna átkarolni. Egy ilyen erdő végtelen harmóniával tölti el az ember szívét. Karl May