A. O. Esther

Tetszik vagy sem, valakivel meg kell osztanod a bánatod (...), különben a múltbéli sebek felőrlik a lelkedet...

A testünk csak egy ruha a lelkünk számára, amit az út végén levetünk, hogy újra könnyûvé váljunk és hazarepülhessünk.

Olyan vagy, mint egy színpompás vadvirág, aki a legcudarabb körülmények között is kitart a viharos szélben és a tomboló hőségben, de ha valaki közel merészkedik hozzá, inkább lehullajtja szirmait, mintsem megszelídüljön.

Sóvárgom és rettegem a szerelmet, amely meglehet, a magasba emel, de ha elereszt, úgyis halálosan összetör majd.

Isten sosem hagy el! (...) Akkor van csak igazán veled, amikor kételkedni kezdesz benne.

Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál, ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani. Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán, arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány. Kalandok sora várta, kétségek gyötörték, majd az út végén felcsillant a fény. Fekete madárra bukkant, ki magában élt, olyan vidéken, hol mindenki csak félt. Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ, a fekete s a fehér egyformán színessé vált.

A szerelem nem bûn (...)! A probléma gyökere inkább abban rejlik, hogy olyasvalakibe szerettél bele, aki finoman szólva, nem az Ég kegyeltje...

Soha nem hittem korábban, hogy a földi kínok közt létezik ily felemelő, és ilyen mérhetetlen örömet adó érzelem, mint a szerelem. Arra gondoltam, talán épp ezért születnek meg az emberek újra meg újra és vállalják a betegség, a hitetlenség, a halálfélelem vagy a kétely nyomasztó érzését, mert tudják, hogy cserébe kapnak valamit, ami minden mást felülír majd.

Meg kell tanulnod bánni a képességeiddel, és felismerni, kik azok, akik segítik majd az utadat, és messze elkerülni azokat, akik gátolni akarnak a céljaid elérésében!

Már az első pillanat is különös. Tudjuk, hogy ismeretlen emberrel állunk szemben, mégis érezzük, hogy ő egészen más, mint a többi. Hiába van másoknak vonzóbb külseje, lehengerlőbb humora, szárnyalóbb intellektusa, nem menekülhetünk, szívünk nem ereszti őt.

Megismerkedünk valakivel. Nem tudjuk miért, de mágnesként vonzódunk hozzá. A szemébe nézünk és elbizonytalanodunk. Találkoztunk már valahol? Zavartan kutatunk emlékeink között, de sehogy sem tudjuk hova tenni az ismeretlen ismerőst, mégis érezzük, valami összeköt minket.

Talán csak napjaim vannak hátra, és utána... ki tudja, mi lesz velem? Meghalok és eltûnök, mintha sosem lettem volna? Semmivé válok az érzéseimmel és az emlékeimmel együtt? Elfelejtem a szeretteimet, és sohasem láthatom már őket? Vajon fájni fog az elmúlás?

Az álmok olykor csalókák. Visszatükrözik a lelkünkben kavargó kérdéseket csakúgy, mint a vágyainkat és a félelmeinket.

Hinned kell, hogy Istennek tervei vannak veled! Bármilyen lehetetlennek tûnik is, segíteni fog szorult helyzetedben, és támogatja a következő küldetésedet!

Idővel majd tisztábban látod a tetteidet, s hogy mely döntésed hová vezet!

Férfi létére lehetetlenül sûrû, fekete szempillái voltak, ami még inkább kiemelte szeme kékjének mélységét, és arcának sápadtságát. A szemöldöke a hajához hasonlóan sötét volt, ám az arcélét borító rövid borostája lényegesen világosabb, akárcsak az arcbőre. A lány csak nézte a férfit, akit szeret, és életében először úgy érezte, hogy a boldogság szinte már fáj, olyan lobogással járja át a testét és a lelkét.

Megszûnt körülöttük a világ, ahogy testük egymáshoz simult, és szívük egy ütemre dobbant. A bőrük egyszerre lángolt és borzongott, és érezték, amint a lelkük is egymásba olvad. Eltûnt minden (...) a múlt, a jelen és a jövő. Csak ők voltak, ketten, mégis... egyként. Érezték, hogy ez nem más, mint a színtiszta, halhatatlan szerelem.

Lelkében fájdalmas sebek és gyötrelmes érzések szakadtak fel, s az arcán forró könnycseppek csorogtak végig. Mert ahogy ez a férfi csókolta, ilyen figyelemmel és vággyal, még nem csókolta senki.

Egyszerûen csak boldog vagyok... életre kelt az álmom, amibe az elmúlt hetekben kapaszkodtam. Újra és újra azt képzeltem, hogy eljön majd a pillanat, amikor kiderül, hogy végig engem szerettél, és csak valamiféle borzalmas félreértés történt. Hogy majd minden fájdalmas rossz emlék a ködbe vész, és újra veled lehetek, és... megtörtént.

Szaggató kín járta át minden porcikáját, s úgy érezte, a szíve meghasad. A tenyerébe temette az arcát, és nem akart többé tudomásul venni semmit, semmit a világon. (...) Kisöpört magából mindent. Egyetlen dologra koncentrált: a saját szívének száguldó, kínokkal telt dübörgésére, amely legszívesebben a csillagos égig ordította volna a fájdalmát.