Adam Bernard Mickiewicz

Életedért magamat nem kímélném, nyugalmadért poklok tüzét sem félném; bár szívemet a hév el nem ragadja, életed volnék, békéd - egy szavadra. S tünődve ismét csak kérdezem: mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

Tán visszatérne még a lélek, test nyugalma, ha rámtekintenél, boldogság földi arca.

Ha messzire mész, nem búsulok érted. nem bolondulok, ha szemedbe nézek, mégis, ha tartósan nem keresel, már sajog a lelkem, valakit igen vár, s epekedve magamtól kérdezem: mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

Boldogtalan, kinek szerelme nem fogant meg, boldogtalan, kinek márvány-kemény a szíve, de százszor az, ki boldogságát elveszítve, a tûnt napok felett csak vágyával keringhet.

Honnan jött ajtómba hívatlan e bánat? Még átlépem egyszer az üres szobákat, mint ki ottfelejtett valamit, a szemnek téveteg tüzével csöndes búcsút intek.

Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe a forró köznapok elől; be jó, ha tiszta hûsöd végtelene szinte kristályként körültündököl!

Félre szememtől... s lám, szemem enged, félre szívemből!... a szív heve hûl, emlékezetemből félre!... Nem! Ennek a szónak az emlék szembeszegül.

Azt akard, amit el sem ér a szem, zúzd el, amitől megtorpan az ész! Ó, ifjúság, sasként szállj, sebesen, karod legyen villám-fenyegetés!

A holt igazság nékem ismeretlen, inkább figyeld az egyszerû csodákat, a csillagot ne lesd a porszemekben, ki más szívébe néz, az messze láthat.

Parány az ember élete, s hatalmas érzést kap vele.