Agatha Christie

A gyönge trópusi virágnak szüksége van az üvegház védelmére, nem bírja elviselni a hideg szelet. A közönséges gyom télen is virul, de azért még nem tartjuk értékesebbnek.

A veszekedések, a félreértések, a mindennapi élet torzsalkodásai mögött sokszor őszinte ragaszkodás rejlik.

Vannak ilyen... asszonyok... ügyesek, akár az ördög. Ha valaki ellentmond, hanyatt vágják magukat, becsukják a szemüket, és szenvednek, vagy idegrohamot kapnak.

A fiatalok semmit sem vesznek annyira zokon, mint amikor az idősebbek tanácsot akarnak adni nekik.

Mi a gonosz? És mi a jó? Századokon át változott a felelet. Amit maga le szeretne mérni, nem más, mint a bûntudat vagy az ártatlanság tudata. De az ilyesmi semmit sem bizonyít.

A rendes, jó férjnek való fickókat egyszerûen elhanyagolják.

Az ember, ha öregszik, szeret visszatérni a múlthoz. Szeretné átérezni, amit régen érzett.

Amikor fiatal lányok jönnek az emberhez, és kedves szóval szólnak hozzá, ó, de milyen kedvesen... az a vég! "Szegény öreg - mondják magukban - kedvesnek kell lennünk hozzá. Olyan borzasztó lehet neki."

Ki az, akit nem fogott el hirtelen valami fájó érzés, amikor újra átélt hajdanvolt élményeket, vagy újra hatalmába kerítette egy régi szenvedély? Ezt már megtettem valamikor...

A képzelet jó szolga, de rossz gazda!

A nők természetüktől fogva ilyenek. Ez az erejük, de ez a gyengeségük is. Tanulmányozzák környezetüket, elfogadják, s mivel realisták - letelepszenek, majd megpróbálják kihozni belőle a legjobbat.

Míg ki nem huny a fény, emlékezem rád, és nem feledlek a sötétségben sem.

Tudom, hogy gyakran bosszankodsz miattam (...). Akármit csinálok vagy mondok, feldühít. Nem tudom, miért van ez így, hiszen annyira igyekszem a kedvedre tenni; de mégis hiszem, hogy valami igazit jelentek neked. Az ember nem dühös olyanokra, akik nem számítanak.

Nem árt ismerni a szabályokat, már csak azért is, hogy megszeghesse őket az ember.

Az emberek voltaképpen örömüket lelik benne, ha az orrukra kötik, milyen rémségesek. Ezért tódulnak a népszerû prédikátorokhoz.

A büszkeség arra jó (...), hogy leplezze az ember érzéseit. De attól még az érzés éppúgy megmarad.

Az álom általában elillan, ébredésünk pillanatában utánakapunk, de kiszökik ügyetlen ujjaink közül.

Egy beszélgetés során nemcsak a kérdésekre kapunk választ (...). Az emberek résen vannak, amikor a téma veszélyes lehet számukra, de abban a pillanatban, hogy mindennapi beszélgetésre váltunk, elengedik magukat, átadják magukat annak a megkönnyebbülésnek, hogy igazat mondhatnak, ami mindig sokkal könnyebb, mint a hazudozás. Így aztán elejtenek egy aprócska tényt, amiről nem is tudják, hogy mennyire megváltoztatja a dolgokat.

Ha az emberek azt színlelik, hogy sokkal barátságosabbak, megbocsátóbbak, sokkal nagylelkûbbek, mint amilyenek valójában, ennek előbb-utóbb az a következménye, hogy sokkal ellenszenvesebben, durvábban és általában véve sokkal kellemetlenebbül viselkednek, mint amilyenek valójában! Ha gátat szab a természetes viselkedés menetének (...), előbb-utóbb ledől a gát, és jön az özönvíz!

Azt mondják, az ember megbánja a bûneit, ha megöregszik. Ez maszlag. Én ugyan nem bánom meg a bûneimet (...), valamennyit elkövettem... az összes régi, jó bûnöket! Csaltam, loptam és hazudtam... Te jó ég, hát igen! S az asszonyok!