Aharon Appelfeld

A szapora szóáradat gyanakvást ébreszt bennem. Jobb szeretem a dadogást, a dadogásban hallom az egyenetlenséget és a nyugtalanságot, az erőfeszítést, hogy az illető megtisztítsa a szavakat a salaktól, a vágyat, hogy a bensőjéből adjon át valamit.

A szemlélődés előnye, hogy nem kellenek hozzá szavak. A tárgyak és a táj csöndje beléd áramlik, anélkül, hogy bármire is kényszerítene.

Aki nézelődik, visszavonul önmagába, saját belső zenéje veszi körül. Menedéket épít önmagának, néha pedig felemelkedik, hogy a távolból figyelhessen.

Egy órányi szemlélődés nem ébreszt túl sok gondolatot az emberben, de megtölti színekkel, hangokkal és ritmussal. Néha egy órányi szemlélődés több napra elegendő érzéssel ajándékoz meg. A valódi szemlélődés, akárcsak a zene, nem bír kézzelfogható tartalommal.

A megfigyelés némiképp megszabadítja az embert a bánattól és az önsajnálattól, minél jobban figyelünk másokat, annál kisebb a saját fájdalmunk.

A szemlélődésnek számos aspektusa van: amikor másokat figyelsz, te magad kissé magasabb rendû, távoli kívülálló vagy. Ha felülről nézed a dolgokat, rájössz, hogy aki veled üvöltözik, valójában az apjára vagy az anyjára haragszik, te csak véletlenül kerültél az útjába.

Ha az élet csupa ideológia, elszaporodnak a szavak és a közhelyek.

Nyáron a nap hosszú, és mélyen az éjszakába nyúlik, de télen nem. Télen a nap rövid, mint egy futó szellő, kevés a fény, napközben is elszürkül és kialszik.

A zsinagógába menet siet az ember, de amikor távolodik tőle, nem szaporázza lépteit.

Az egyén minden fontossága ellenére sem minden. A közösség fontosabb nála, mert az hozta létre a nyelvet, a kultúrát és a hitet. Ha az egyén a közösség javáért dolgozik, felemeli azt, és maga is felemelkedik vele együtt. Az az alkotó, aki nem képes erre, nem marad meg a nemzet emlékezetében.

Az irodalomban megvan a hit minden eleme: a komolyság, a belső történésekre való koncentráció, a dallam és a lélek rejtett mélységeivel való érintkezés.

Az író, ha valóban író, önmagából kiindulva és legtöbbször önmagáról ír, és ha a szavai jelentenek valamit, az csupán azért lehetséges, mert hû önmagához, a saját hangjához és ritmusához. A tartalom, a téma az írás mellékterméke, nem pedig a lényege.

A múlt pusztán nyersanyag az irodalom számára. Az irodalom maradandó jelen, nem újságírói értelemben, hanem abban az értelemben, hogy megkísérli a múltat az aktuális jelenbe emelni.

Az író a törzs kollektív emlékezete.

Az egyetem fontos tanintézmény, de nem az írók iskolája. Az irodalmat belső elmélkedés vagy lelki rokonokkal való társalgás révén sajátítja el az ember.