Albert Camus

A birtoklásvágy azért kielégíthetetlen, mert képes túlélni a szerelmet magát is. A szerelem ekkor meddővé akarja tenni a szeretett lényt. Az elárvult szerető meggyalázott szenvedése tán nem is abból fakad, hogy már nem szeretik, hanem abból, hogy tudja, a másiknak módjában áll szeretni, még szeretni fog. A tartósság és a birtoklás eszeveszett vágyától kínlódó ember a szeretett lény meddőségét vagy a halálát kívánja.

A mûvészet a formába öntött lehetetlenség igénye.

A legjobb fénykép is a valóság elárulása, választásból születik, és határt szab mindannak, ami nem ő maga.

Nincs olyan mûvészet, mely teljes egészében elvetné a valóságot.

A belső realitás teljes tagadása elképzelt emberhez vezet.

A regény világa világunk korrekciója, az ember szíve vágya szerint.

Ha megnevezem a kétségbeesést, túljutok rajta.

Az ember ott érzi a lelke mélyén a világunknál jobb világ eszméjét. De a jobb világ nem a miénktől eltérő világ, a jobb világ egységes világ. A láz, mely a szétforgácsolt világ fölébe emeli szívünket, az egység vágyából fakad. Nem hitvány menekülés; konok igény bejelentése. Akár vallás, akár bûnözés, minden emberi erőfeszítés ennek az esztelen vágynak engedelmeskedik véső soron, formát igyekszik adni a formátlan életnek.

A meggyötört ember hiába kutatja azt a formát, mely határok közé szorítaná, melyek között ő lehetne a király. Ha e világon akár egyetlen élő dolognak is formája volna, megbékélne a világ.

A birtoklásvágy csupán egy másik formája a tartósság óhajának; a szerelem tehetetlen képződését szítja. Egyetlenegy élőlény sem a birtokunk, soha, még az sem, akit a legjobban szeretünk, és aki szívvel-lélekkel viszonozza szeretetünket.

A nagy lélek olykor nem a fájdalomtól rémül meg, hanem attól, hogy elmúlik a fájdalom. Osztályrészünk ugyan nem a kimeríthetetlen boldogság, de a hosszú szenvedésünk legalább sorssá állna össze. Ám nem így történik, és egyszer legkeservesebb kínjaink is megszakadnak. Egy reggel, a reményvesztettség hosszú napjai után, elfojthatatlan életvágyunk jelzi, hogy minden véget ért, a szenvedésnek sincs több értelme, mint a boldogságnak.

A többi életnek csak a peremét látjuk, s nem sejtjük, milyen apróságok roncsolják. Ezekből mûalkotást faragunk. Elemi módon regényesítjük őket. Valamennyien azon vagyunk voltaképpen, hogy mûalkotássá avassuk az életünket. Arra vágyunk, hogy örökké tartson a szerelem, pedig tudjuk, hogy nem tart sokáig; és hiába tartana egy életen át, valami csoda folytán, mert akkor is tökéletlen volna.

Az ember elutasítja a világot abban a formájában, amilyen, de nem törődik bele, ha vissza kell vonulnia a világból. Az emberek ragaszkodnak a világhoz, és többnyire nem óhajtják elhagyni. Eszük ágában sincs elfeledkezni róla, ellenkezőleg, épp azért szenvednek, mert ők a világ különös polgárai, számkivetettek, nem birtokolhatják eléggé a világot.

A regényírás vagy a regény olvasása valamiképpen a valóság visszautasítása, ez kétségtelen. De e visszautasítás nem holmi szökés.

Vannak olyan esetek, amikor a szépség önmagában jóvátehetetlen igazságtalanság.

A boldogság sajgó képétől olykor elfordul a nyomor.

A hatalom akarása váltotta fel az igazságosság akarását; kezdetben úgy tett, mintha egy volna vele, majd számûzte, jó messzire, a történelem végére, amikor a Földön már nem lesz semmi, amin uralkodni lehetne.

Az ész nem hirdeti önmagát, és ha igen, nem ész többé.

Az a munka, amely érdekli az embert, a teremtő munka, még ha rosszul fizetik is meg, nem alacsonyítja le az életet.

Az igazságosság követelése igazságtalanságot szül, ha már az elején nem az igazság etikai igazolására alapozzák. Enélkül egy nap a bûn is feladat lesz.