Albert Camus

Boldog vagyok vagy boldogtalan? A kérdés nem fontos. Fellobbanva élek. Dolgok várnak rám, emberek, bizonyára én is várok rájuk, minden erőmmel, minden szomorúságommal áhítom őket.

A végsőkig elmenni nemcsak ellenállás, hanem szabadjára engedés is.

A nőknek elviselhetetlen a szerelemmentes gyöngédség, amit a férfi ad. A férfinak keserédes.

Írni annyi, mint elveszíteni önmagunk iránti érdeklődésünket.

Közönséges lélek igényli, hogy mindig igaza legyen.

A legveszélyesebb kísértés: nem hasonlítani semmire.

Érdekes: képtelenség az egyedüllétre, képtelenség arra, hogy ne legyünk egyedül. Mindkettőbe belenyugszunk. Ez mindkettőnek használ.

"Megvetem az értelmet" a valóságban azt jelenti: "nem bírom elviselni kételyeimet".

A szenvedés nem ruház fel jogokkal.

Hogy az élet az erősebb - igazság, de minden gyávaság alapelve. Az ellenkezőjét kell gondolni, tüntetően.

A lényeg: ne veszítsük el önmagunkat, s ne veszítsük el azt, ami jószántából szunnyad a világban.

A boldogság, és azok, akik boldogok. Csak azt kapják, amit megérdemelnek.

Az idő azért szalad oly gyorsan, mert nem tûzünk ki benne jelzőpontokat. Mint holdat, a zenitjén, és a láthatáron. Az ifjúság évei azért hosszúak, mert telítettek, az öregség évei azért rövidek, mert már készek. Figyeljük meg például, hogy majdnem lehetetlen öt teljes percig szemmel követni az óramutató járását, annyira hosszú és elkeserítő az egész.

Bizalom és barátság, napfény és fehér házak, alig észrevehető árnyalatok, ó, érintetlen boldogságom, mely máris elillan, s az est mélabújában csak egy fiatal nő mosolya vagy egy megértő barát okos pillantása hoz megváltást.

Mindannyiszor a barátság törmelékeit kapom, egy érzelem szilánkjait, soha nem az érzelmet, soha nem a barátságot.

Az élet rövid, és bûn elvesztegetni az időnket. Egész nap az időm vesztegetem, a többi ember mégis igen tevékenynek tart. Ma megpihenek, és szívem találkozóra indul önmagával.

Fiatalon többet kértem az emberektől, mint amennyit adni tudtak volna: folyamatos barátságot, állandó érzelmet. Mára megtanultam, hogy kevesebbet kérjek, mint amennyit adhatnak: frázistalan társaságukat. És érzelmeik, barátságuk, nemes gesztusaik számomra maga a csoda: a kegyelem ajándéka.

A szépség elviselhetetlen. Kétségbe ejt minket, egyperces örökkévalóságba, amelyet azonban az idők végtelenségéig szeretnénk meghosszabbítani.

A lényeg abban van, hogy mindent megengedhessünk magunknak, még akkor is, ha cserében időnként hangosan hirdetjük saját gyalázatunkat.

Nem lehet elítélni a többieket anélkül, hogy ezzel egyben önmagunkat is meg ne vádoljuk, önmagunkra kell sújtanunk, hogy jogunk legyen a többiek megvádolására.