Albert Camus

A boldogság választást feltételez, s a választás mélyén valami kiérlelt és világos akaratot.

Én nem hiszek a nagy fájdalmakban, nagy megbánásokban, mély emlékekben. Minden elmúlik, még a nagy szerelmek is. Ez a szomorú és egyben ez a magával ragadó az életben. Csak egyfajta életszemléletről beszélhetünk, mely feltámad időnként bennünk. Ezért jó, ha mégis volt egy nagy szerelmünk, valami szerencsétlen szenvedélyünk. Ez legalább alibit jelent az oktalan reménytelenségben, amely megöl minket.

Annyi minden van benned, s mind közül a legnemesebb, hogy érzéked van a boldogsághoz. Ne csak egyszerûen egy férfitól várd az életet. Ezért csalódik annyi nő. Önmagadtól várd.

Sok ember megnehezíti a saját életét, sorsokat eszel ki magának.

A világ mindig ugyanazt az arcát mutatja. S e csillagtól csillagig terjedő nyugodt valóságból valamiféle felszabadultság születik, amely felold önmagunk és mások alól, mint az a másik nyugodt valóság is, amely haláltól halálig terjed.

A sok szabadidő csak a középszerû emberekre végzetes.

Mint minden mûvészi alkotás, az élet is megköveteli, hogy elgondolkodjunk rajta.

A nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket.

A sokféleség a mûvészet színtere. Csak akkor szabadul fel a szellem, ha a gondolat magára hagyja, ha felismeri korlátait és tudja, hogy közel a vég.

A mûalkotásban nem is a mû a legfontosabb, hanem az, hogy próbatétel elé állítja az embert: megküzdhet önnön kísérteteivel, megpróbálhat közelebb jutni saját meztelen igazságához.

Ha a világ világos volna, a mûvészet akkor sem volna az.

Nem az azonos konklúziók, hanem a közös ellentmondások jellemzik a rokon szellemeket.

Az ember önmaga célja. Õ maga az egyetlen cél.

Nekem nincs több véleményem. Élete végén az ember rájön, hogy éveken át ugyanazt az igazságot erősítgette magában. De ez az igazság, ha nyilvánvaló, önmagában is a lét iránytûje lehet.

Nincs határ a között, amik vagyunk s amik szeretnénk lenni.

Ha jól végiggondoljuk, törtetésünk közönnyé nemesedik. Megtanuljuk, hogy csak azzal törődjünk, ami biztos, vagyis ami közvetlen. Az a dicsőség a legkevésbé csalóka, melyet át lehet élni.

Csak azért nevezzük szerelemnek azt, ami egy másik lényhez köt bennünket, mert a könyvek és a legendák hatására egy kollektív szemléletnek vetjük alá magunkat. Ám a szerelemről csak annyit tudok, hogy vágy, gyöngédség és érzelem keveréke köt egy másik lényhez. Ez az együttes minden esetben más és más. Nem illethetem egyazon elnevezéssel a legkülönbözőbb kísérleteket.

Az egészséges viselkedésbe beletartoznak a hibák is.

Csak az gyûjtöget, aki a múltból is tud élni.

A mindig reménykedők sehogy sem tudnak összebarátkozni egy olyan világgal, ahol a jóság helyébe nagylelkûség, a gyöngédség helyébe férfias hallgatás, a bajtársiasság helyébe magányos bátorság lép.