Albert Camus

Vannak, akik arra lettek teremtve, hogy szeressenek, mások meg arra, hogy éljenek.

Szívesen meghalok érte... de azt a világért se kérje, hogy éljek.

Az a szerelem, amely nem viseli el, hogy szembesítsék a valósággal, nem szerelem. Így aztán a nemes lelkek kiváltsága a képtelenség a szerelemre.

Ha az író meghal, eltúlozzák mûvei jelentőségét, s ugyanígy, ha az egyén meghal, felértékelődik az a hely, amelyet elfoglalt körünkben. A múlt így a halálból áll össze, ez népesíti be az illúziókat.

Nekem pihenés, ha két végéről égetem a gyertyát. Nemcsak az öröm éget. Hanem a szakadatlan munka, a szakadatlan házasság vagy a szakadatlan vágy.

A reményt kiiktatni azt jelenti, hogy a testbe szorítom vissza a gondolatot. A test sorsa az elrothadás.

A gondolat mindig előre jár. Túlságosan is messzire lát, messzebb, mint a test, mely a jelenben van.

A tiszta szerelem halott szerelem, ha a szerelem a szerelmi életet is jelenti, egy bizonyos élet megteremtését - egy állandó vonatkozás van ebben az életben és csak abban kell egyezségre jutni, ami ezen kívül esik.

Nem olyan érzéseket érzünk, amelyek megváltoztatnak minket, hanem olyanokat, amelyek a megváltozás gondolatát sugallják. A szerelem így nem az önzéstől tisztít meg bennünket, hanem egy távoli hazát sejtet, villant fel, ahol ennek az önzésnek már nincs jussa.

Az egyedüli lehetséges szabadság a halállal szembeni szabadság. Az az igazán szabad ember, aki a halált olyannak fogadja el, mint amilyen, egyszersmind a következményeit is elfogadja - vagyis az élet hagyományos értékeinek felforgatását.

Minden szenvedésben van valami lealacsonyító. Ne hagyjuk, hogy ürességbe sodródjunk. Igyekezzünk legyőzni és "kitölteni". Ne vesztegessük az időt!

Az ember különös hivalkodása, mely azt engedi és akarja elhitetni, hogy valami igazságra vágyik, pedig csak szeretetet kér a világtól.

Nehezen értjük meg, hogy kiválóbbak lehetünk sok mindennél, de ez nem jelenti azt, hogy kiválóak vagyunk.

Világunk nyomorúsága és nagysága: nem igazságokat kínál, hanem szereteteket.

A moziban az orani nőcske forró könnyeket hullat a főhős balsorsán. Férje könyörögve kéri, hagyja már abba. Zokogva-csukladozva mondja a feleség: "De hát miért ne használjam ki ezt a jó alkalmat?"

Javaslom, hogy fordítsuk meg a klasszikus képletet, és a munka legyen a munkátlanság gyümölcse. A vasárnap összetákolt hordócskában megvan a munka méltósága. A munka itt játék, s a technikának alávetett játék felér a mûremekkel, az alkotással.

Az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy azt siratja, azt áhítja, ami megalázza.

Nem valljuk be, ha hazugok vagyunk, hiúk, irigyek. Mindig a másik ember a hazug, a hiú. És különben is, ha az ember a dühkitöréseit bevallja, ezzel elkerüli, hogy a többi hibájáról kelljen szólnia. Aki maga jószántából vádolja magát, annak a hibáit nem firtatjuk, nem igaz?

Vannak hibák, amiket soha nem vall be az ember. Csak azokat vallja be, amelyek beismerése semmibe se kerül. Persze a hamis alázatosság hangján.

Ugyanarról nem ugyanúgy gondolkozunk reggel vagy este. De hol rejtőzik az igazság, az éjszaka gondolataiban vagy a déli észjárásban? Két válasz, két emberfajta.