Albert Tímea

Lekívánunk egy csillagot. Én meg végre nyugodt vagyok, ahogy markolod a kezem. Vagy én a tiéd. Csak soha ne múlnánk el. Pedig el fogunk. Egyszer biztosan. A fájdalom is számolja a perceket, nem csak én.

Véges vagyok, mikor te a végtelennel játszol. És a csendek, a szavaid utáni üresség, az mind mi vagyunk. Benne létezünk még mindig abban, amik sosem mertünk lenni. Halkan foszlottunk le egymásról. Akkor távozunk, amikor a másik nem lát. A fájdalom fokozható. Az üresség is. Csak a közelség nem.

A tökéletes semmi is túl sok lenne, ahhoz képest, ami most a birtokunkban van. (...) Kötődünk, valami senki számára nem látható szálakon. Ránt valami misztikus erő hozzád, és irányíthatatlan vagyok, meg végtelenül kiszolgáltatott.

Valakinek végre meg kell értenie. Valakinek végre elégnek kell lennie ahhoz, hogy elég legyek számára. Csendesen fordulok el ettől a torz világtól, a világ arcától, amiben minden olyan másképp történik, mint ahogyan lehetne. Kiesünk egymásból. Ledobott, megunt cipők. Kiégett vágyak a sarokban. Álmok, melyet soha nem mertünk végigálmodni.

Akarok valami nyomot rólad, ami túlmutat azon, akiként számon tartalak a szívemben. Te vagy az én csöndem, és a legrosszabb napjaimon valami boldogságillat. Nem az én boldogságom vagy, de tudtodon kívül mindig azzá is válsz.

Álmodozunk, és szédülünk. Úgy érünk földet, hogy igazán el sem hisszük, hogy valaha lebegtünk. A fogadalmakat szétrágja a rozsda. Mégis újra kezdjük. Szívdobbanást érlelünk, kérés nélkül osztogatjuk. Elesünk. Egyedül legvégül mindig elesünk. Átlényegülünk. És valami ismeretlen oknál fogva, hiszünk. Nem bevallottan, de hiszünk.

Mennyire nagy hiba volt részemről, hogy volt idő, mikor nem voltam boldog. Aztán meg az, hogy mennyit ér az az élet, amit ha visszanézek, üresnek találok. Én meg csak könnyes szemmel bólintok. De aztán rájövünk, hogy végül is soha sem késő. Én persze mindig némi felháborodást tartogatok szívem mélyén, mert nagyon sok időt kellett eltöltenem egyedül. De az igazán fontos dolgokhoz csend kell, és valami megfogalmazhatatlan mélység. Zajban nem születnek igazi kérdések, és valódi válaszok sem.

Hiszek a sorsban, az előre leírt sakklépésekben. Hiszek abban, hogy Isten mindent lát, és tud, és hogy én, a kis porszem, nem igazán választhatok. Amit teszek, ösztönösen teszem. Akit keresek, azt a vérem kutatja. A hangokat miatta hallom. Egy terv részei vagyunk, és a tervet véghez kell vinni.

Már most félelmetesen fáj, hogy nem leszel. Nem is az, akik ketten lehettünk volna. Vagy nem azok a mesék, amikben sose lesz helyed. Hanem azok a percek, melyek nem folytatódnak.

Tenyeredbe nyomom a legszebb üveggolyóm, te meg mintha tudnád, hogy egyetlen sor járt a fejemben, míg szorítottam a markomban. És elmondod, hogy a távolságot, mint... És rád nézek, és már nem is csodálkozom, nem is mondom, hogy nyilván ez volt a legtökéletesebb pillanat.

Ha tehetném, minden régi sebed begyógyítanám. Lecsókolnám ajkadról a félelmet és remegést. De helyette csak csendben remélem, hogy ez a fél szív itt bennem kiegészít benned valamit.

Én még mindig nem tudom, hogyan kellene jobban elhinnem azt, ami van, és felejteni, ami nincs.

Ha elbukunk, hát vállalom. Írjuk majd fel az én számlámra, hogy volt egy éjjel, mikor mertelek csókolni. Aztán majd eltitkoljuk, hogy volt egy hajnal, mikor meg sem mertem melletted mozdulni. És arról is majd csak nagyon soká mesélünk, hogy öleltél.

Akinek szíve van, azt összetörik.

Minden életet visszafelé lehet csak megérteni, amikor elkezded visszafejteni a szemeket. Amikor szinte maguktól lazulnak a szálak és meglátod azt az ösvényt, ami végigszalad benne. Akkor már értesz mindent, a pofonokat, a lekésett buszokat, a véletlen találkozásokat. A történeteket, amikben részt kellett venned. A meneküléseket, a látszólag ok nélküli döntéseket. A hangokat, ami a mellkasodban szüntelen dörömbölt és amiről éveken át azt hitted, hogy csupán valami megszállottság...

Ha a sors közölni akar veled valamit, akkor nem állhatsz ellen. Nem préselheted dobozokba, nem szökhetsz el, nem költözhetsz el előle, mert a sors mindig megtalálja a módját, hogy tudomásodra hozza, melyik úton is kellene járnod.