Alberto Moravia

A hiúság különös vadállat: nyugodtan alszik esetleg a legdurvább rúgásokra is, de halálra sebezve riadhat fel egy piciny horzsolásra.

Ha egy nő odaadja magát egy férfinak, azzal teljesen kiszolgáltatja magát neki, s nincs többé semmi eszköze, hogy a férfi cselekvését a maga akarata szerint irányítsa.

A szerelem olyan szemüveg, melyen át nézve a szörnyeteg is vonzónak tûnik.

Hogyha a kövezet közt, a téglák közt, a keskeny földszegélyben gyökeret verhetett ez a smaragdzöld bársonyos élet, (...) talán az én életem számára is van valamelyes lehetőség, hogy tovább folytatódjon, s virágot hozzon, ha gyökerei nem is hatolnak mélyebbre, mint a moháéi, ha fennmaradásához éppen úgy beéri valami icipici táplálékkal, s valójában nem is más, mint valami penész a házak tövében.

Miért van az, hogy akik bizonyos előírások szerint akarnak élni, vagy bizonyos eszményekhez akarnak alkalmazkodni, azoknak a lelkében szomorúság és méreg lakozik, s hogy van az, hogy azok meg, akik elfogadják életsorsukat - s ez a sors főleg semmiségek, sötétség és gyengeség -, azok olyan gyakran vidám és gondtalan emberek?

Úgy gondoltam: bizonyára mindenkivel előfordul, legalább egyszer naponta, hogy úgy érzi, élete a szorongásnak valami kimondhatatlan és képtelen pontjába szûkül be. Csak hát ennek tudata rájuk sem tesz semmi látható hatást. Utána elmennek otthonról, mint jómagam, járnak-kelnek, és játsszák őszintén őszintétlen szerepüket. Ez a gondolat csak megerősített abban a meggyőződésben, hogy az emberek, kivétel nélkül, méltóak a szánalomra, ha másért nem, már csak azért is, mert élnek.

A szánalom (...) a szerelem leggonoszabb ellensége: ha gyûlöltem volna, talán remélhettem volna, hogy egyszer majd megszeretem. De nem gyûlöletet, hanem... szánalmat éreztem, s így tudtam, hogy soha nem lesz bennem iránta más érzés, mint az eltávolító hidegség és iszony.

A jósággal és ártatlansággal az emberek nem tudnak mit kezdeni, s talán ez az élet egyik legnagyobb rejtélye; nem tudnak mihez fogni azokkal az erényekkel, melyeket a természet oly bőkezûen adományoz, melyeket szóban mindenki magasztal, s amelyek aztán csak arra jók, hogy növeljék a boldogtalanságot.

A szerelemben nemcsak a csalódás képessége van meg, hanem a felejtésé is.

Mintha valamikor az álmainkban már találkoztunk volna, találkát beszéltünk volna meg, most pedig a valóságban pontosan ezt élnénk át.

A fiatalság nem látja azokat a dolgokat, melyek a jelenben vannak, hanem a távoli jövőre függeszti a szemét. Pedig semmi sincs a jövőben, nem is lehet: az embernek csak a jelenhez van köze. Az évek múlásával egyre kevesebbet törjük a fejünket a jövőn, és egyre többet gondolunk a jelenre. És persze a múltra.

A kíváncsiság egy bizonyos ponton túl zavarodottságra, szellemi vakságra vall. A kíváncsi ember nagyon, nagyon hétköznapi. Ezt a legékesebben épp a kíváncsisága bizonyítja.

Az élet kapcsolatokon múlik, nem erkölcsi megítéléseken, és idejében tudomásul kell venni, hogy egy új kapcsolat az összes előtte létezőt átrendezi.

Persze, ha jól meggondolom, épp azért is lemondhat az ember egy szerelemről, mert nagyon szép volt, és érintetlenül akarja az emlékét megőrizni, mielőtt a szépség unalomba vagy valami még rosszabba torkollna.

Meg vagyok róla győződve, hogy ha az ember gyûlöl valakit, leginkább evés közben gyûlöli: a táplálkozás ugyanis az egyik legönzőbb cselekvés, minthogy az ember a legközvetlenebb szükségletét elégíti ki általa.

Az ember nem csak azért töri a fejét, hogy helyes gondolatai legyenek, hanem azért is, sőt gyakran főleg azért, hogy akarva-akaratlanul rátörő, képtelen gondolatokat végiggondolja.

Az ember fogat mos, rendbe hozza a külsejét, eszik, alszik mindennap, még ha közben a saját életéről vagy egy egész ország sorsáról dönt is.

A szépség s az ifjúság elviselhetővé, sőt vidámmá teszi az életet.

Az emberi lélek mozgalmas és előre nem látható indítóokai az ellentmondásban gyökereznek.

Ahol hiányoznak a hírek, ott híresztelések teremnek.