Ancsel Éva

Szegények közt az a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hûségből a földön.

Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, és elpereg a múlt.

A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?

Aki azt kérdezi tőled: haragszol-e még rá, az biztos, hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. Ehhez talán már három lépés távolság is túl sok.

Ha valaki alacsony, azon nincs mit nevetni. Amíg talapzatra nem áll.

Az ember lehet szabadabb, s még legszabadabb is. Csak az az alapfok, az mért elérhetetlen?!

Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.

Ami halálosan fontos az életünkben, az ugyanúgy nem fokozható, miként a halál sem.

Ha ablakunkon kihajolva várjuk emberünket, akkor kicsikét mégiscsak kicselezzük az időt, mert egy pillanattal előbb vehetjük észre. Hát még, ha az utcasarkán lessük, hogy jön-e már. De meddig mehetünk elébe egy életen át?

A fasizmus az emberi világ olyan tengelytörését jelentette, amely után egy letûnt kultúra idegenszerû maradványainak tûnnek a hangszerek.

Kell tudni győzni megmámorosodás nélkül, és visszavonulni pánik és kétségbeesés nélkül.

A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (...) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik - akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül - talán még erősebben, mint a sajátjuk. (...) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.

Minden hamisság forrása - és úgy tûnik, kimeríthetetlen forrása -, hogy önmagunkat áltatjuk, s végül is ezt "erősítjük" meg, ezt véljük alátámasztani, aládúcolni mások rólunk alkotott képét festve, festegetve s örökkön restaurálva.

A másikért való felelősség nem születhet meg annak tudata nélkül, hogy amit velem - netán ellenem - tesz, az nem csak velem fog megtörténni, hanem vele is.

Ha az igazság nem is szokott győzni - vagy nagyon ritkán -, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.

Egy szenvedély, ha valóban szenvedély, akkor az legyen halálos. Különben hobbi, passzió, játék, pótcselekvés, meg ilyesmi. Az igazi az, amibe belehalhat az ember.

Van rosszabb a rossznál - tudniillik a rossz igazolása. Természetesen nemesnél nemesebb eszmék segítségével.

Az ember majd minden bûnre képes, csak hogy ne kelljen magát bûnösnek tudnia.

Hogy mi az igazság, az nagyon fontos. De hogy kinek van igaza, az csaknem érdektelen. Mégis e körül folyik a vér.

Soha senki sem fog új életet kezdeni, mert azt a spongyát, amellyel éltünk tábláját letörölhetnénk, soha nem fogják fölfedezni.