Ugrás a tartalomra
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (...) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik - akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül - talán még erősebben, mint a sajátjuk. (...) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
Kapcsolódó idézetek
-
A halottat eltemették (...), csakhogy az emlék nem temethető, azt mindennap átgyönyörködi vagy átszenvedi az, aki vele él.
Szabó Magda
-
Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk - apánk, anyánk, barátunk - , mint az, aki a közelünkben él a jelenben. Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nem csak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan. Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfûződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem.
Jelenits István
-
Ha megpróbálok önmagam legmélyére bocsátkozni, úgy érzem, nagy bûnöket, gaztetteket nem követtem el életem során, de mulasztásokat feltétlenül, még hozzám közel álló személyekkel szemben is. Ezek a mulasztások mindaddig, míg az illetők életben voltak, nem nyomasztottak különösebben, hiszen jóvátehetők voltak vagy lehettek volna. De egy részüket sohasem tettem jóvá. (...) Amikor a hozzánk közel álló személy meghal, és vele szemben elkövetett bûneinket, mulasztásainkat többé jóvá nem tehetjük, a kisebb mulasztások is fölveszik a megbocsáthatatlan gaztettek súlyát, legalábbis az érzékenyebb lélekben.
Kálnoky László
-
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
-
A halál mindig izgalmas, mindig rádöbbenti az embert, hogy mennyire élő és eleven, hogy mennyire sebezhető, s hogy mekkora mázlista volt, mert mindeddig megúszta; de ha valaki olyan hal meg, aki közel áll hozzánk, az kiváló ürügy arra, hogy az ember egy időre kiforduljon önmagából, és olyasmit tegyen, ami egyébként megbocsáthatatlan lenne. Micsoda élvezet igazán ocsmány módon viselkedni, miközben az ember csak úgy fürdik a nagy együttérzésben!
Iain Menzies Banks
-
Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A "halhatatlanságnak" ez a legvigasztalóbb formája.
-
Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit (...). Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk - minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúltunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket.
Ray Douglas Bradbury
-
Minden emberi lény közös tévedése, hogy azt hiszi: a hozzá közel állók éppannyi fontosságot tulajdonítanak személyének, mint amennyit ő maga. Holott mások (...) gyorsan elfeledik a velünk történteket, de ha nem is feledték el, az emlék korántsem olyan súlyos jellegû, amilyennek mi képzeljük.
Maurice Druon
-
A gyász mellbe vágja az embert. Fojtogat minket, úgy érezzük, soha nem állunk belőle talpra. És nem csak azért, mert gyászolunk maga a halál vagy a szívfájdalom vagy a veszteség miatt... hanem azért is, mert gyászoljuk mindazt, ami óhatatlanul, visszavonhatatlanul megváltozik. Gyászoljuk az életet, ami a miénk lehetett volna, ha menet közben nem szaródik el minden.
Julie Johnson
-
Mert ha az ember vesztét érzi, szeretne minél többet hátrahagyni önmagából. Egyikünknek sem esik jól nyom nélkül eltávozni ebből a világból. Rettenetes meghalni úgy, hogy az ember tudja: semmi nem marad utána.