Anna Gavalda

Mindketten tudjuk, honnan jövünk, és valahányszor boldognak látjuk a másikat, az... frissítőleg hat ránk. (...) Élvezzük a másik miatt, élvezzük magunk miatt, és a nagy öröm miatt.

A világ feneketlen pöcegödör, ahol esetlen családok csúsznak-másznak és tekeregnek iszaphegyeken; de van egy szent és fenséges dolog, ami nincs meg nekik, és amit nem vesznek el tőlünk soha: a bátorság.

A gyermekkorom én magam vagyok, és mivel a gyermekkorom nem ér semmit, hiába próbálok meg a háttérből szembeszállni vele.

Sokszor megcsalnak, megsebeznek minket a szerelemben, sokszor vagyunk boldogtalanok, de szeretünk.

Ha nem vagy olyan, mint a többiek, rosszabb dolgokkal találkozol, mint a közömbösség.

Akik maradnak, azok panaszkodhatnak, azokat vigasztalják - de akik elmennek, azokkal mi van? (...) Azokról beszélek, akiknek van bátorságuk, hogy egy reggel a tükörbe nézve jól hallhatóan föltegyék maguknak a kérdést: "Van-e jogom tévedni?" Csak ennyit, semmi többet... Bátorságuk, hogy szembenézzenek az életükkel, hogy belássák, semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Akiknek van merszük mindent fölborítani, mindent felforgatni. (...) Van merszük felvállalni a konfliktust. Legalább egyszer az életben. Felvállalni valamit. Magukat. Egyedül magukra számítva. Egyszer, végre. "Jogom van tévedni" - mondják ki, aprócska mondat ugyan, de ki mondaná ki helyetted? Ki mondaná ki, ha nem te?

Vannak esetek, amikor egy-egy könnycseppünk előcsalogatja az összes többit.

Az ember nem találkozik azokkal, akiket szeret, hanem rájuk ismer.

A boldogságra arról a zajról lehet ráismerni, amit akkor csap, amikor elhagy bennünket. (...) A szerelem viszont éppen az ellentéte. Azt arról a felfordulásról ismered meg, amit a megérkezésével okoz.

Mindent elsirattam. Mindent, amit utáltam magamban, (...) mindent, amit elveszítettem az idők során, amióta abban a korban vagyok, hogy megértsem: van, amit örökre veszítünk el.

Ide hallgass, kis haver: boldogtalannak lenni sokkal könnyebb, mint boldogulni, márpedig én ki nem állhatom, ha valaki beéri a könnyû megoldással, ki nem állhatom a siránkozókat! Boldoguljál, a teremtésit! Tegyél a boldogságodért!

Amikor röhögtetünk másokat, megmelegszik a szívünk tája, aztán már olyan, mint a drog: minél nagyobb a röhögés, annál jobban hajtod.

Jobban szerettem, ha irányítanak, jobban szerettem azzal áltatni magam, hogy csak szenvedő alanya vagyok az eseményeknek. Inkább nosztalgiáztam vagy álmodoztam. Azt sokkal könnyebb volt...

Ki voltam szolgáltatva ennek a nőnek, a hamiskás mosolyának, amikor a sötétben fekve úgy tett, mintha eltévesztené a nevemet. Adtam a sértődöttet, de valójában teljesen kétségbeestem. Ilyenkor még vadabbul szorítottam a karomba, mint előzőleg a képzeletemben. Ha az egyikünk így játszadozott, akkor a másik rendszerint szenvedett. Teljesen abszurd volt az egész.

Nem akarom többé várni, hogy felhívj, nem akarok folyton vigyázni arra, nehogy beleszeressek valaki másba, azzal fekszem le, akivel csak akarok és amikor akarok, nincs szükségem lelkifurdalásra. Tulajdonképpen neked van igazad, könnyebb az életet lelkifurdalás nélkül élni...

Gondolkodtam kettőnkön, és nem ringatom tovább magam illúziókban: szeretlek ugyan, de nem bízom benned. Mivel nem valóságos dolog, amit megélünk, tekintsük játéknak. Ha viszont játék, akkor szabályai vannak.

Mindent el lehet temetni, a barátokat, az álmokat, a szerelmeket, és ha megvan, akkor hurrá, akkor jöhet a ráadás! Ez aztán az élet, kedves barátaim! Együtt maradnak, csak azért is, mert ők megmutatják, és élik tovább a kis szánalmas, eseménytelen életüket. És az a sok kavarás, a sok tipródás...

Fájdalmat okozott neked. Mert a döntése egyszerre kétségbeejtő és megnyugtató is. Mert rossz, persze, hogy boldogtalannak látlak, hiszen én magam is annyi szenvedést okoztam... És mert jobban szeretném, ha most túlesnél a nagy fájdalmon, mint ha egész életedben szenvednél egy kicsikét. Mert azt azért látom, hogy minden ember szenved egy kicsikét, épp csak egy kicsit, csak annyit, hogy mindent elszúrjon...

El kéne gondolkodnod azon, amit most mondtam, szerintem nem hülyeség. Azok az emberek, akik belül kemények és merevek, jó nagyot suhintanak az életben és folyton fájdalmat okoznak, míg azok, akik belül puhábbak... nem, nem is puhák, hogy mondjam, inkább... rugalmasak, azok felfogják az ütéseket is, és nem szenvednek annyira... Szerintem ki kéne próbálnod a jokarit, sokkal élvezetesebb. Beleütsz a labdába, és nem tudod, hogy fog visszajönni, de biztos, hogy visszajön, mert ott a madzag, és ez valami csodás. Nekem például... tudod... gyakran van olyan érzésem, hogy én vagyok a te jokari-labdád...

Semmibe sem hasonlít az életem a másokéra. Nincsen lakásom, nincsenek bútoraim meg macskám, nincsenek szakácskönyveim és terveim. Azt hittem, baromi okosan szerveztem a dolgot, hogy megértettem az élet lényegét, hogy sokkal rafináltabb voltam, mint a többiek és veregettem a vállam, hogy lám, nem estem ugyanabba a csapdába. És tessék, most itt állok megfürödve. Most szívesen fékeznék egy kicsit, megállnák a rohanásban, mert olyan szép magával az élet. Mondtam, hogy megpróbálom majd maga nélkül is... Hát próbálom, próbálom, de nem nagyon megy, állandóan csak maga jár a fejemben.