Anna Gavalda

Nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást. (...) Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem.

A gyerekek igazolják a családi ünnepeket, és miattuk bírjuk elviselni őket. Mindig őket a legjobb nézni. Mindig ők az elsők a táncparketten, és csak ők merik megmondani, hogy undorító a sütemény.

A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.

Az élet elválasztja azokat, akik szeretik egymást, és semmi nem tart örökké.

Vajon nem tévedtem mellékvágányra? Hol szaródott el minden? Vár rám valaki valahol? A három testvérem bátorított és felrázott kicsit, és én úgy tettem, mintha segíthetne rajtam a jó szándékuk. (...) Mert az élet, végül is, mégiscsak egy blöff, vagy nem?

Az ember félrelép, aztán elrendezi, és úgy dédelgetjük a saját kis gyávaságunkat, mint valami házi kedvencet. Cirógatjuk, idomítgatjuk, ragaszkodunk hozzá. Ilyen az élet. Vannak a bátrak, és vannak a megalkuvók.

Ha az ember víz alá kerül, nem szabad semmit tennie ellene, meg kell várnia, amíg a víz fenekére ér, csak akkor tudja magát egyetlen megváltó rúgással fellökni a felszínre.

Ne izgulj, sikerülni fog. Nem fogjuk jobban csinálni, mint mások, de rosszabbul sem. Sikerülni fog, hidd el nekem. (...) Nekünk nincs mit veszítenünk, mert nincs semmink.

A kéz jó dolog. Nem kötelezi el azt, aki odaadja, és megnyugtatja azt, aki elfogadja.

Az egyik nap meg akarunk halni, a másik nap rájövünk, elég lemenni néhány lépcsőfokot, hogy megtaláljuk a kapcsolót, és máris világosabban látunk.

Légy kedvesebb azokhoz, akik rendesek veled. Majd ha öregebb leszel, te is rájössz, hogy nincsenek olyan sokan.

Nem kell bedőlni a látszatnak. Közönséges vagyok, de ez csak az álcám. Olyan vagyok, mint a gekkó a fák törzsén, vagy a sarki róka, ami télen bundát vált: ami látszik belőlem, nem az az igazi színem.

Vannak tyúkok, már nem emlékszem, mi is a nevük, amik tollakat viselnek a lábuk hátsó felén, így minden egyes lépés után eltüntetik a nyomukat, hát én is így vagyok vele, csak fordítva: én mindent összezavarok magam előtt, mielőtt kapcsolatba lépnék valakivel.

Az egyik kolléganőm állandóan azzal szekál, hogy az interneten keressek szerelmet, de az ilyesmi egyáltalán nem érdekel. Valahányszor fénykép alapján rendeltem valamit, hervasztó volt az eredmény. Az emberek tiszta lököttek a számítógépükkel. Mélységesen hisznek benne, pedig csak egy eladandó árucikk egy kivilágított kirakatban.

Ez történik azzal, aki magasabbra akar kapaszkodni a saját seggénél: az első fuvallatra elveszíti az egyensúlyát.

Ha valaki megnevetteti az embert, akkor hiába is tagadjuk: már lépre ment a szív.

A laktanyában az ember nem csinál semmit, de azt nagyon korán és a többiekkel együtt teszi.

Nem vagyunk egyenlők, szemben az élettel. Szemben a halállal már inkább.

A nők kevésbé félnek a haláltól. Talán éppen azért, mert ők életet adnak? Nem tudom.

A nők csináljanak bármit, döntsenek bárhogy, romboljanak le bármit, borítsanak bármit, az élet akkor is az ő oldalukon áll. Mint valami nagydarab háziállat, ami mindig a kéz mellett marad, ami táplálja, még akkor is, ha ez a kéz a lehető legdurvább, és nem is simogat.