Bernlef

Egy fényképezőgép nem tesz különbséget lényeges és lényegtelen, elő- és háttér között.

Bizonyos bútorok, amelyek mellett felnő az ember, valamiképpen fontossá válnak. Az ember valahogyan kötődik hozzájuk, maga sem tudja pontosan, miért.

Amikor a fényképezés még különleges dolognak, egy-egy kép előhívása pedig viszonylag drága mulatságnak számított, mindenki önkéntelenül mosolygott a gép lencséje előtt. Mintha azt gondolták volna, így többet ér a felvétel.

Ahhoz, hogy lássunk valamit, előbb képesnek kell lennünk felismerni. Emlékezet nélkül csak nézünk, de nem látunk. Ilyenkor a világ nyomtalanul csusszan át az emberen.

A tévé minden kocsmában olyan, mint a nap: meghatározza a vendégek tekintetének irányát, és azt is, miről beszélnek.

Előfordul, hogy az emlékek időlegesen elérhetetlenné válnak, akárcsak a szavak, de teljesen, ugye, nem tûnhetnek el, amíg él az ember.

Nincs szebb egy havasi tájnál. Amikor eltûnnek a természetből az ember nyomai, amikor mindent egyenletes, makulátlan fehér szőnyeg borít.

Az is megeshet, hogy minden tény kivétel.

Mi egy emlék? Olyasmi, mint egy álom. El lehet mesélni, de hogy valójában micsoda, hogy valami-e egyáltalán, arról fogalmunk sincs, azt senki sem tudja.

Erős a vágy, hogy az ember mindent magába szippantson, amire a szeretett nő ránézett, hogy semmit se felejtsen el, egyetlen momentumát sem ennek a világnak, amely egyszeriben az ő, a szeretett nő világa is lett, áttetsző, tiszta, kiismerhetetlen.

Az embernek sosem szabad visszatérnie a régi helyekre. Ezzel megsemmisíti azt a bizonyos heves lázat, emlékei magját, mint apa, aki a mama halála után ősz, öreg fejjel beszállt a kocsiba, és végigjárta a házakat, melyekben valaha együtt laktak. Némelyiket időközben lebontották, másokban idegen emberek éltek behúzott függönyök és az ablakpárkányon sorakozó varjúhájak mögött. Az emléktúra után az emlékei sokkal inkább tûntek koholmánynak, semmint ténynek.

Az emberi arc éppolyan, mint a tenger tükre. Folyamatosan változik az ezernyi ellentétes és láthatatlan felszín alatti áramlat hatására.

A zene elképzelhetetlen tudás, szavakkal kifejezhetetlen; közvetlenül, a nyelv és a gondolatok segítsége nélkül áramlik az ember ujjaiból a hangszerbe.

Gyerekként gyakran történik ilyen az emberrel. Felébred reggel, és a szoba falai összevissza állnak. Gondolatban előbb el kell forgatnia a szobát, hogy minden úgy álljon, ahogy kell, csak azután kelhet fel, léphet ki az ajtón, vághat neki az újabb napnak.

Az ember meg tudja csinálni, hogy egy ideig néz, de nem lát.

Egy fényképet nézni és látni két külön dolog. (...) Fényképet nézni bárki tud, de egy fényképet látni azt jelenti, hogy az ember olvasni tud a képről. Egyfelől adottak az emberek a maguk kulturális vívmányaival, másfelől pedig a természet. A fák, a tavak, a felhős ég a fényképeken általános, mindenki számára érthető nyelven beszélnek. Valamiféle időtlen nyelven, ha szabad így mondani. Az emberek, az építmények, az utak és a kávésdobozok ellenben csak egy adott kontextusban, az adott időben olvashatók.

A boldogság egy állapot, éppúgy, mint a fájdalom. Ha elmúlik, elmúlik. Nyomtalanul.

Az ember hajlamos elhitetni magával, hogy éli az életét, hogy létének értelme van. E gondolattal nem is igen lehet vitába szállni, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy semmiféle valós alapja nincsen, puszta illúzió, ingovány. Amint az ember valamivel távolabbról szemléli a kérdést, univerzálisabban, úgymond, arra a következtetésre jut, hogy csupán kis részecskék vagyunk, női és férfi részecskék, melyek keringenek a társadalomban, aztán néha teljesen véletlenül összeütköznek, összeolvadnak, és ezt házasságnak nevezik, miközben a háttérben ugyanúgy megmarad az összes további variáció lehetősége.

Az ember látja a fehér meg a fekete billentyûket egymás mellett, hallgatózik, és tudja, hogy a billentyûk között valahol el van rejtve a zene. Ám ha az ember nem tanul elég szorgalmasan, ott is marad, nem lehet előcsalogatni. De ez még nem minden. Ugyanott rejtőzik az összes zene, amelyet majd csak később fognak megírni. És az ember csak nézi a fekete meg fehér billentyûket, és úgy érzi, bármelyik pillanatban megmozdulhatnak.

Az ember maga nem képes megállapítani, bolond-e, vagy sem.