Berta Ádám

A nemzeti parkok (...) úgy mûködnek, mint egy nagy vendégség. Az állatok a vendéglátók, az ember bevonul, eltölt pár órát, az ösvényeken marad. Ha összefutsz véletlenül egy állattal, az van az arcára írva: köszi, hogy beugrottatok. Sötétedés előtt lehet húzni vissza a szállodába, ottalvós buli kizárt.

Honnan származik a közös tudás, hogy a rémálomból úgy zökkentjük ki a másikat, hogy arcul csapjuk? Az ősember is képen törölte a kölykét? Mármint nem csak konkrétan a saját leszármazottait, hanem tágabb értelemben véve a törzs bármelyik ivadékát? Vagy a barlanglakók még nem álmodtak rémségekről?

Csak akkor hagyhatsz nyomot a világban, ha a végeredményt minden szempontból ellenőrzés alatt tudod tartani.

Sokszor megbeszéltük, hogy ő meg én majd szerelünk. Férfiak így kapcsolódnak egymáshoz.

Kérdés, hogyan legyek a szerelmespár egyik fele, ha ott van a többi ember (...). Ez nem szerelem, hanem kölcsönös fosás a szingliségtől.

Jó példa arra, hogyan rétegződnek az ember érzései, eltelik egy csomó idő, aztán megint eltelik egy csomó, közben talán nem történt semmi, mégis egész más jut eszedbe ugyanazokról az arcokról, ugyanazokról a helyzetekről.

A korábbi önmagad az egyetlen fontos személy a múltadból, akivel többet nem futsz össze, az ebből adódó nehézséget a környezeteden vered le.

Bemenni a munkahelyre: félbehagyod, amibe otthon belekezdtél, aztán délután, amikor a munkahelyről mész haza, félbehagyod, amibe ott kezdtél bele. Egyenértékû napi kétszeri felejtéssel.

Én én vagyok, nem ronthatom el.

A nyaralás agyban dől el.