Honnan származik a közös tudás, hogy a rémálomból úgy zökkentjük ki a másikat, hogy arcul csapjuk? Az ősember is képen törölte a kölykét? Mármint nem csak konkrétan a saját leszármazottait, hanem tágabb értelemben véve a törzs bármelyik ivadékát? Vagy a barlanglakók még nem álmodtak rémségekről?

Kapcsolódó idézetek

1. A barlanglakó őseinknek ugyanolyan nagy agyuk volt, mint nekünk, és mivel az estéket nem a TV előtt ülve töltötték, biztosan feltettek olyan kérdéseket, mint hogy "Mik azok a dolgok ott az égen?" vagy "Honnan erednek a dolgok?". Fantasztikus történeteket és mítoszokat alkottak, de eszükbe sem jutott, hogy megvan bennük a képesség arra, hogy ők maguk megoldják ezeket a talányokat. Pedig ehhez még csak nem is kell megtanulni az ûrbe repülni, és ott megvizsgálni a dolgokat, elég, ha az emberi képességeinket hagyjuk szabadon kibontakozni. Max Tegmark
2. Az emberi vonás, amin a leginkább változtatnék, az agresszió. A barlanglakó ősemberek korában ez előnyt adhatott a túléléshez, a több élelem, élettér vagy egy társ megszerzéséhez, akivel utódot lehetett nemzeni, de manapság félő, hogy mindannyiunkat elpusztít. Stephen Hawking
3. A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi mûfaj. Az is, amikor az ősember a szikla falába karcolta a barlangrajzokat. Ezzel elmesélte, hogyan ejtette el a vadat. Mert amit ábrázolni tudok, amit el tudok mesélni, azt birtokba is veszem. Csukás István
4. Az ősember óta nagyjából ugyanazokat a történeteket ismételgetjük, bármilyen sivár is ezt belátnunk. Tesszük mindezt azzal a meggyőződéssel, hogy ez a mi egyedi, megismételhetetlen történetünk, és ez csak velünk eshetett meg. Tóth Krisztina
5. Azt hiszem, minden baj akkor kezdődött, amikor az ősember elkerített magának egy apró földdarabot és kijelentette: ez mostantól az enyém. Innentől kezdve birtoklásra vágytunk és azt akartuk, hogy uralkodhassunk valami fölött. Ezek az apró földterületek lassan-lassan hatalmas országokká nőttek, a hatalmas országok egyre több és több embert fogadtak magukba, de az az egy ember, aki az elején kijelentette, hogy ez márpedig az enyém és senki másé, mindig megmaradt olyannak, amilyen egykor volt, annyi különbséggel, hogy társakat gyûjtött maga köré, hogy mindenkit szemmel tarthasson. Hatalmat akart, uralni a földdarabját, majd mások földjét, végül az egész világot. Ma már nem az a fontos számára, hogy le tudja győzni az ellenfelét vagy térdre tudja kényszeríteni a bolygót, hanem az, hogy akár tizenhárom vagy tizennégyszer is el tudja pusztítani a Földet, ha épp úgy akarja. Tihanyi Márk
6. Az emberek néha éppúgy szeretnének kigyógyulni az emlékezésből, mint, teszem azt, a rákból. A nagy többség számára azonban ez pusztán beteges önmarcangolás. Mert hiába hiszik, hogy sikerülhet nekik. A tudatuk mélyrétegeiben ott lappang, amitől rettegnek. És bármikor rájuk törhet. Az emlékek, mint valami élősködő kórokozók, beették magukat az elméjükbe. A szerencsésebbek annak örvendhetnek, ha idővel megfakulnak fejükben az ijesztő képek. Ez egyfajta önvédelem is. Ám az emlékezet raktárából sosem lapátolhatják ki végleg és egészen a démonokat. Nógrádi Gergely
7. Minden, ami ismerős, azt egyszer már túlélted. Azért ismerős, mert valahol találkoztál vele, nem bántott, túlélted. Tehát minden, ami ismeretlen, abban van a haláltól való félelemnek a veszélye. Ösztönből ott van bennünk, hogy ami ismeretlen, attól férünk. Steigervald Krisztián
8. Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert attól tartunk, szörnyek bújtak az ágyunk alá. Ahogy öregszünk, a szörnyek egész mások lesznek. Önbizalomhiány, magány, megbánás... és bár idősebbek vagyunk és bölcsebbek, rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben.
9. Az emberek ösztönösen nyájkövetők. Az első barlanglakók óta az emberek - szőrtelen, gyenge, és az eszüket leszámítva védtelen teremtmények - úgy éltek túl, hogy csoportokba rendeződtek; tudván, mint oly sok prédaállat, hogy a tömeg megvéd. És ez a csontokba ivódott tudás húzódik a tömegpszichózis mögött. Mert kilépni egy csoportból, egyedül megállni vele szemben, az lehetetlennek bizonyult évszázadokig azoknak, akik megpróbálták. Diana Gabaldon
10. Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek. Szabó Magda