Berzsenyi Dániel

Leplembe burkolva könyökemre dûlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merûlök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink.

S nem a világi jókat megtagadni, De józan ésszel vélek élni tudni A bölcsességnek titka és jele.

Barátom! a bölcs boldog mindenütt, Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, Mert ő magával hordja kincseit.

Merj! a merészség a fene fátumok Mozdíthatatlan zárait áltüti, S a mennybe gyémánt fegyverével Fényes utat tusakodva tör s nyit.

Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

A képzelődés szép játékai, Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat, De nem tehetnek boldoggá magok.

Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Mikor az ember legnagyobb akar lenni, akkor érzi leginkább semmiségét, s mikor legmagasabbra emelkedik, akkor látja a szédítő mélységet.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész.

Rendeltetésünk nem magányos élet, s örök komolyság és elmélkedés, hanem barátság és társalkodás.

A barátság legszebb aktusa az, midőn barátunkat hibáira figyelmessé tesszük.

Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk, Ha józan elménk s testünk nem beteg, Kívánhatunk-e s lelhetünk-e több jót, S adhatnak-é mást a királyi kincsek?

S ne kérj az égtől többet, mint adott. Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés, Kevés lesz a föld minden kincse is. A vízikórság szomját el nem oltja Minden Dunáknak s tengereknek árja; S az ép gyomornak egy pohár elég.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.

A derék nem fél az idők mohától: A koporsóból kitör és eget kér, Érdemét a jók, nemesek s jövendő Századok áldják.

Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk, Semmi nem kísér szomorú koporsónk Néma ölébe.

Minden órádnak leszakaszd virágát, A jövendőnek sivatag homályit Bízd az Istenség vezető kezére, S élj az idővel!

Boldog, ki a reá mért láncokat Itt nemesen tûrve viseli, S a hervadó gyenge virágokat Az erkölcsnek s észnek szenteli!

Minden nagy és szép, mellyet az ó világ És e jelenkor mívei közt csudálsz: Bajnok, dicsőség, fényes ország A tudomány gyönyörû gyümölcse.