Bor Ambrus

Ha az embernek nincs határozott célja, akkor hiába szalad akármilyen messzire, tulajdonképpen ott marad, ahonnan elindult.

Levetni semmit sem lehet, legkevésbé az igazságot. Egyszer, valahol, végül szembekerül vele az ember.

A vándorok, akik nem valahová vándorolnak, hanem csak előre, azok sehova se érkeznek meg.

Amíg csak szitkozódni kell, mindenki megbízik mindenkiben, de ha cselekvésről van szó, akkor már óvatosak az emberek.

A némaságnál nincs irtózatosabb. Az emberek talán akkor hallgatnak el olyan nagyon, amikor már egészen tehetetlenek.

Az ember megérzi a különbséget: a pillantás csak átfut, mint egy zseblámpa jelentéktelen fénykévéje, de a nézésnek hőfoka van, érezni, arcon, szemen, mindenütt, és néha apró, finom hegye van, mint a tûnek, és néha olyan, mint egy kéz, megérinti az ember arcát.

A gondolatok néha kínzók. Van gondolat, amely, ha egyszer felbukkan, akkor nem tûnik el mindjárt (...), hanem visszatér, tízszer, százszor, makacsul ismétlődik, mint egy dalszövegből kiragadott félmondat.

Nem lehet az embernek csak úgy fogni magát, aztán arrébb-állni. Az ember nem csak annyi, amennyit a lábán, hátán elvisz. A világa is hozzátartozik.

Semmiségekről is néha mennyi minden jut az ember eszébe. Pillanatok alatt rohan át az időn, események peregnek, majdnem fájó gyorsasággal, sebesre dörzsölik az emlékezetet. Aztán elfut az utolsó kép is, és a következőt már élni kell megint.

A mámor mindent leegyszerûsít és megválaszol.

Két lehetőség van: vagy az tetszik nekünk, amit egy nő mond, és azért szeretjük meg, és ez ritka eset, vagy esküszünk arra, amit mond, mert szép és friss és bódító.

Az ember megél valamit, és át se gondolja. Később eszébe jut, sokszor alkalmatlan pillanatokban értetlenül, indokolatlanul, s akkor egy ideig elkínlódik az emlékekkel. Van úgy, hogy meg is érti, megfejti az értelmét.

Papírtépő mozdulatokban mindig sercen egy parányi indulat és az, hogy amit eldobunk, az nincs.

Dekorációba és dicséretbe bele lehet fásulni, félelembe és fenyegetésbe nem, az egyik annál hatástalanabb, minél gyakoribb, a másik annál rémesebb.

Némelykor már tényleg úgy érzem, hogy elhagyhatom magamat egy országúton, vagy megelőzhetem egy utcán.

Kollégák vannak, kollégák között kialakulnak fél és egész barátságok, esetleges és állandó magánkapcsolatok, aztán valaki elmegy, a hivatali kapcsolat megszûnik, kiderül, hogy a barátságot hivatali kapcsolatok tartották össze.

Az ember minden módon védekezik az idő végtelensége, parttalansága ellen: méri órával, méri naptárral, időszámítással. Valamettől valameddig. Ha mérni tudja, akkor jó. Ha nem tudja mérni, akkor elveszít egy dimenziót.

Furcsa dolog az idő. Nem azért, mert múlik. Azért se, mert esetleg sok idő múlik el, nagyon lassan. Vagy fordítva. A idő akkor válik iszonyúvá, amikor érzi ugyan az ember, de nem tudja mérni.

Meglepő, hogy milyen hamar felejt el az ember helyeket, helyzeteket. Elmúlnak. Az ember a jelenben él.

A valóság eltúlozhatatlan.