Borda Réka

Amikor az anyák hallgatnak, akkor már rég elfáradt bennük a józan ész.

Nagyanyám mindig azt mondta, hogy a gondozott külsőtől lesz vonzó egy lány.

A szavak elveszik az időt a túléléstől. Kifele kell figyelni, ahol a termés van, nem befele, ahol nem nő semmi.

Feltámadásra várunk, ki Jézuséra, ki a saját életére.

Nem tudunk miről beszélni, vagyis hogyan beszélni vagyunk képtelenek. Semmi nem tart össze minket, csak a vér.

Mi, gyerekek túl sokáig tûrtük a csitítást, a hazudozást, a sarokba állítást. És mindezt minek? Hogy mi is beálljunk a sorba, mint ti. Hogy ne legyenek elképzeléseink, vagy ha mégis lennének, ne legyenek komolyan véve. Ránk akarjátok erőszakolni a terheiteket, amikor mi semmi mást nem kérünk, csak szabadságot. Hagyjatok minket beszélni, mert ha most nem teszitek, idővel mi is ugyanolyan vigasztalhatatlanná válunk, mint ti.

Az Alföld nem lenyûgöző. Legalábbis az a része, ahol a nyarakat töltöttem, de meggyőződésem, hogy másutt sem különösebben magával ragadó. Pedig az emlékek mindent megszépítenek, szokták mondani, engem viszont azóta sem kerített hatalmába a délibáb, az olcsó kocsma vagy a napsugaras ház, amiben ember és disznó együtt emészti a napokat.

Elgondolkodtam, hogy keresztül tud-e vágni egy látszólag kiegyensúlyozott kapcsolatot egy eltávozó magzat, vagy csak kiélezi a mélyben megbújó különbségeket. Mire átszántottuk a felhőket, arra jutottam, bármi is legyen a válasz, csakis az én hibám lehetett a vetélés, hiszen milyen gyerek akarna olyan helyen maradni, ahol nem látják szívesen.

Kiröhögtük a gazdag olaszokat, a minőségi öltönyeiket, a festett hajukat meg a mesterséges szépségüket. Jobb volt nevetni rajtuk, mint panaszkodni amiatt, hogy soha nem hasonlíthatunk rájuk.

Most már minden idejön, minek menni. Amíg tilos volt, addig izgalmas volt, most meg már, hogy szabad, nem érdekes.

Mi az ebben a gyerekkorban, ami kellhet a felnőtteknek? Mint a vámpírok, kiszívják belőlünk a tartást, hogy túléljenek, így mire eljutunk az ő korukba, már semmi erőnk nem marad. Emiatt mi is rákényszerülünk majd ugyanerre, és ez így megy tovább, gyerektől gyerekig, amíg világ a világ, hacsak nem vesszük a bátorságot arra, hogy fellázadjunk. Mindenki kezet rázhat a másikkal gyermeki léte utolsó óráiban, hogy túlélte a szenvedést. Már aki túléli. Várjuk hát ki a maradék tizenévet, legyünk jó és megbízható gyerekek, de soha ne feledjük, mit tettek velünk, mert különben azokká a hibákká válunk, amikké a szüleinket is tették.

Ha egy halott is tehet minden bajomról, akkor sem itt, hanem bennem van elásva a nyomora.

Lehetnek-e bizonyos emlékek valóságosabbak azoknál a pillanatoknál, mint amiket épp átélek?

Egyszer felnövök, és akárhogy fogom forgatni magamban ezt a gyerekkort, nem fog hiányozni. Akármilyen nehéz is lesz felnőttnek lenni, minden kínjával együtt élvezni fogom.

Olyan sok van a félelemből, és olyan kevés belőlem. És olyan sok a bûntudatból és olyan kevés az elfogadásból.

Senki nem születik titoknak, és ha azzá is válik, nem kell akként meghalnia.

Ha ki kell múlni, és évezredek alatt kőolajjá lenni, legyen. Mennyivel lesz feketébb kátrány az ember, mint az óriáshüllők. Kergetőzünk, mint egykor a velociraptorok, és szimbolikus fosszíliákba rendezzük csontjainkat egy elképzelhetetlen utódnemzedék számára.

Bizonyos titkok alól csak a halál adhat felmentést vagy részben a magasságokat nem lelő szavak; tenyértölcsérben megformált torz edények.

Odébb daruk marokkóznak a vallató lámpafény alatt, szürke pálcikáik befektetésekké állnak össze. Minden út agyagozáshoz vezet: megalomán fazekasok kies parkolóházakat és áramvonalas autókat gyúrnak polcaikra.