Bulat Okudzsava

Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (...) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk... És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.

Boldognak lenni szerfölött veszélyes állapot. A boldogok nem látnak, könnyen megszédülnek, hajlamosak az önáltatásra. A rosszat nem veszik észre, ám a világ minden gyönyörûségét a magukénak érzik. (...) Az élettől elrendelt dolgoknak csak kis hányadát képesek érzékelni, és ez nem a szerencsétlenséget tûrők elmélyültsége, hanem az őrültek vaksága. Az igazi boldogság mulandó, ők ellenben lassanként elhitetik magukkal, hogy mostantól fogvást örökké tart.

Az öröm, alighogy elteltünk vele, nyomban megszokottá válik, és elillan tudatunkból; ezért, hogy a hosszan tartó szabadság emléke nem sokáig örvendeztet, ám a pillanatnyi rabságé mindvégig nyomaszt.

Mindenki annyit ér, amennyit az a dolog ér, amit elérni igyekszik.

Mi felvilágosult emberek, nem hiszünk a babonákban, és állítólag nem fûzünk reményeket a csodákhoz, bár, ha valaki egy kicsit megkaparná a lelkünket, feltétlenül rábukkanna valamire, amit naiv és tudattalan őseinktől örököltünk, s olykor- olykor hideg és számító tudatunkban felcsillan a lehetséges csodához fûzött remény.

"Holnap" - milyen gonosz fogalom! Mily sok reményt ígér az emberi fajnak, amiből aztán semmit nem vált be. (...) Ha már hinni kell, akkor csakis a mai napnak szabad, csak a pillanatnak, nem pedig az ábrándoknak, hogy később ne kelljen keservesen sírni, mindent megbánni.