Carl Gustav Jung

Lenni annyi, mint tenni és teremteni.

Soha nem erőszakolom, ha valaki nem akarja a maga útját járni és magára is átvállalni a felelősséget. Nem vagyok hajlandó arra az olcsó feltevésre, hogy csupán közönséges ellenszegülésről van szó. Az ellenszegülés - főként, ha makacs - figyelmet érdemel, mert sokszor afféle intő jel, amely fölött nem szabad elsiklani. A gyógyító elem lehet méreg is, amit nem mindenki bír el, vagy halállal végződő mûtét, ha valami ellene szól. Ha a legszemélyesebb dologról, a belső átélésről van szó, akkor a legtöbben megrettennek, és sokan megszöknek.

Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.

Az embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember úgy próbál megszabadulni a szenvedéstől, hogy nem vesz tudomást róla. A nyugati ember drogokkal próbálja megszüntetni a szenvedést. Pedig a szenvedést leküzdeni kell, és csak azáltal lehet leküzdeni, hogy elviseljük.

Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk, és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltûnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.

A szerelem nem olcsó dolog, s őrizkednünk kell attól, hogy magunk tegyük olcsóvá. Rossz tulajdonságaink - az egoizmusunk, a gyávaságunk, úgynevezett tapasztaltságunk, zsugoriságunk - mind arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy ne vegyük komolyan a szerelmet. A szerelem azonban csak akkor jutalmaz meg bennünket, ha komolyan vesszük.

A felnőttség kritériuma (...) nem az, hogy az ember valamely szektához, csoporthoz vagy néphez tartozik, hanem az, hogy alá tudja vetni magát saját önállósága szellemének.

Ha az ember az individuáció útját járja, ha éli az életet, akkor a tévedéssel is számolnia kell, különben nem lenne teljes az élet. Semmi garancia nincs rá - egyetlen pillanatban sem -, hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképp nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.

A valódi személyiségnek mindig megvan a rendeltetése, és hisz benne... Ha valakinek rendeltetése van, annak eredeti értelme az: egy hang megszólította s valamire rendelte őt.

Ha Ön magányos, annak az az oka, hogy elszigeteli magát; ha elég szerény, soha nem lesz magányos. Semmi sem szigetel el bennünket jobban, mint a hatalom és a presztízs. Próbáljon meg leereszkedni az emberek közé, tanuljon szerénységet, és soha nem lesz egyedül!

Az az ember, aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le őket soha.

Nem nekünk vannak titkaink, hanem az igazi titkok birtokolnak minket.

Fontos, hogy legyen valamilyen titkunk, és sejtsük, hogy van nem tudható dolog is. Ez némi személytelenséggel, egyfajta numinózummal tölti be az életet. Aki sohasem tapasztalta, fontos dolgot mulasztott el. Kell az embernek éreznie, hogy egy bizonyos tekintetben titokzatos világban él, amelyikben megeshetnek és megtapasztalhatók soha meg nem magyarázható dolgok is, nemcsak olyanok, amelyek a várakozásnak megfelelően történnek. Beletartozik ebbe a világba a váratlan és a hallatlan. Csakis így teljes az élet.

Az életnek a kiteljesedéséhez nem tökéletességre, hanem teljességre van szüksége. Ehhez hozzátartozik a testbe fúródó tövis, tökéletlenségünk megszenvedése, amely nélkül nincs út sem előre, sem vissza.

Az emberi élet figyelemre méltó paradoxona, hogy épp az, amitől a leginkább félünk, a legnagyobb bölcsesség forrása. Legnagyobb balgaságunk a legjobb elrugaszkodási pontunk. Senki sem válhat bölccsé anélkül, hogy ne lenne szörnyen ostoba. Erósz révén tanuljuk meg az igazságot, bûn révén az erényt.

Attól tartok, hogy még a megnyilvánult igazságnak is tovább kell fejlődnie. Minden, ami él, változik. Nem kellene megelégednünk a megváltoztathatatlan hagyományokkal.

Van egy szép, régi történet egy rabbiról, akitől megkérdezte egyik tanítványa: Azelőtt éltek olyan emberek, akik színről színre látták Istent; miért nincsenek ma is ilyenek? Mire a rabbi így válaszolt: Mert ma senki nem tud olyan mélyre hajolni. Bizony, le kell hajolnunk valamelyest, ha a folyamból akarunk meríteni.

Elismerem, nem könnyû megtalálni a helyes formát, de ha megtaláljuk, sikerül valami egészet csinálni magunkból, és azt hiszem, ez az élet értelme.

Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.

Az életet csak az ellentét lobbantja lángra.