Carl Zimmer

Már készülünk a következő influenzajárványra. Ezek a vírusok madarak millióiban folyamatosan változnak, fejlődnek - baromfitelepeken, strandokon, vándormadarak pihenőhelyein világszerte. Egy nap majd ismét felbukkan egy új variáns; hogy enyhe lesz-e, mint a 2009-es, vagy olyan pusztító, mint az 1918-as, lehetetlen megmondani. Nem kell azonban ölbe tett kézzel várnunk, mit hajít felénk legközelebb az evolúció - mi magunk is tehetünk a védekezésért, például azzal, hogy rendszeresen és alaposan kezet mosunk.

A rhinovírusok bizonyos módon megedzik az immunrendszert, segítik, hogy ne reagáljon túl enyhe ingereket, hanem a valós fenyegetések ellen fordítsa erejét. Talán nem is ősi ellenségként, hanem inkább bölcs mentorként kellene a náthára tekintenünk.

Előfordul, hogy a legjelentősebb felfedezések eleinte óriási hibának tûnnek.

A vírusok már az élet kezdete óta keverik a géneket. Darwin még családfa formájában értelmezte az élet evolúcióját, de ma már inkább úgy tûnik - a tengeri mikrobák és vírusaik között mindenesetre -, hogy inkább hasonlít egy nyüzsgő piacra, ahol vírusok hozzák és viszik a géneket gazdasejtjeik között.

Legintimebb pillanatainkban is, amikor egy új emberi élet születik, a vírusok létfontosságú szerepet játszanak túlélésünkben. Nincs mi és ők, csak a DNS örökké változó, összefonódó keveréke.

A szigorú határvonalak felállítása olykor hasznos lehet tudományos szempontból, de amikor az élet mûködését akarjuk megérteni, az ilyen mesterséges határok akadályozhatnak is bennünket. Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, a vírusokat mi különbözteti meg az élőlényektől, talán érdemes lenne arra koncentrálnunk, hogy a vírusok és az élőlények hogyan alkotnak rendszert.

Mi emberek emlős- és vírusgének keverékét alkotjuk. Ha elveszítenénk vírus eredetû génjeinket, már az anyaméhen belül elpusztulnánk.

Teremtés és pusztítás szorosan összefonódik.

A kultúra nem az életünk egy része. Épp fordítva: mi vagyunk a része a kultúrának.