Cassandra Clare

Ugyanolyan nagyszerû dolog szeretni, mint szeretve lenni. A szeretetet sosem lehet elpocsékolni.

Sokszor a zagyvaságokban is rengeteg az értelem, ha az ember tudja, hol keresse benne.

Az embernek mindig óvatosan kell bánnia a könyvekkel, meg azzal, ami bennük van. (...) A szavak képesek megváltoztatni bennünket.

Néha... nehéz megismerni a világot a maga igaz valójában. Nehéz látni a valóságot. (...) A legtöbb embernek sosem sikerül. Talán el sem viselnék.

Talán a hétköznapok is olyanok (...), mint a látás vagy a csend - az ember észre sem veszi, milyen értékesek, míg egy napon el nem veszti őket.

Nem vagyok férfi. Nincsen meg bennem a férfiak büszkesége, nem tudsz rávenni, hogy szemtől szemben megküzdjek veled. Ez teljes mértékben a ti nemetek gyengesége. Én nő vagyok. Bármilyen fegyvert hajlandó vagyok felhasználni, hogy elérjem, amit akarok.

Talán nincs is akkora különbség a fény és a sötétség között. Végül is, ha nem lenne sötétség, mit emésztene fel a fény?

Nem mindig fáklyásmenet felvállalni azt, akit szeretünk.

Tudni jobb, mint nem tudni. Mindig.

A gyengeség és a romlottság nem a világban van. (...) Az emberekben van. És mindig bennük lesz. A világnak egyszerûen jó emberekre van szüksége, hogy meglegyen az egyensúly.

Könnyû féltékenynek lenni valamire, amiben nem lehet részünk.

Az ember bármit mondhat annak, akivel soha többé nem találkozik már az életben.

Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem, és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és erősebb lett az érzés.

Attól, hogy egy elektromos angolnát gumikacsának nevezel, még elektromos angolna marad, igaz? És isten óvja meg azt a szerencsétlent, aki úgy dönt, hogy megfürdik azzal a gumikacsával.

Sajnos soha senkit nem gyûlölünk annyira, mint azt, akit valaha szerettünk.

Nem tetszel nekem. (...) Tudom, hogy mindenki más odavan érted, de én nem. Talán azért, mert olyan keményen hajtasz rá, hogy az emberek szeressenek.

Talán ezért nem tud sírni, döbbent rá hirtelen, ahogy száraz szemmel a mennyezetet bámulta. Mert mi értelme lett volna sírni, ha úgysincs, aki megvigasztalja? És ami még rosszabb: ha úgysem tudja megvigasztalni magát?

Meg kellett próbálnom. És megpróbáltam. (...) De istenemre mondom, nem akarok senki mást, csak téged. Nem is akarok mást akarni, csak téged.

A megbánás olyan fölösleges érzelem, nem gondolod?

A szerelem hazug emberré tesz minket.