Catherynne M. Valente

Az élet nem nehéz, nem válogatós, nem egyedi, és a sors semmilyen szerepet nem játszik benne. A szerves tudatosság gázt hörpölő gokartját berúgni egyszerû feladat: elég lelökni egy dombról, és nézni, ahogy az egész spontán berobban. Az élet létre akar jönni. Nem bírja ki, hogy ne jöjjön létre. Az evolúció csak a startpisztolyra vár, és úgy toporog, mint egy hullámvasútnál sorban álló gyerek, aki annyira akarja már látni a színes fényeket, a hangos zenét és a fejjel lefelé fordulást, hogy szinte összepisili magát, pedig még a jegyet sem vette meg.

A kaszásnak nem énekelhetsz siratót, már mindet hallotta.

Az élet az abszolút narcizmus megtestesítője, és semmit sem imád jobban, mint a hivalkodást. Add neki a legótvarabb penészcseppet a kozmosz legnyomasztóbb kültelkén található, a létező leglagymatagabb csillag körül részegen keringő, megszáradt üstököshányás legkisebb cafatjából, és kábé néhány milliárd év alatt egy telekinetikus gombaemberekből álló, nyüzsgő társadalmat kapsz, akik a Nagy Rókagombát imádják, és a legízletesebb, enyhén pirított rakétákon száguldoznak a helyi érdekességek között.

Noha bármely ostoba köpetvilágon bármely fajban kifejlődhet az értelem (szerencsétlen párák), ugyanez egyetlen kormányzatban sem történik meg.

A nyomorúság az nyomorúság. Mit tehet az ember? Vagy túléli, vagy belehal. Élni a legjobb, de ha nem képes rá, nos, néha ilyen az élet.

Minél nagyobb a hazugság, annál boldogabb a hazug.

Az Élet mindent elemészt és a Halál sosem alszik, és ők ketten mozgatják a világot.

Holnap a rokonaim, szolgáim és mindenféle elintéznivaló vesznek majd ostrom alá. Hiányozni fognak nekem az önző, kettesben töltött, a kollektíva elől rejtett órák. De így megy ez a házasságban. A házasság felét azoknak adjuk, akiknek nincs érdekeltségük az ágyunkban.

A lustaság az ipar ellensége.

A tealevelek mit sem érnek a kávézaccból jósláshoz képest, ha az ember a szépítetlen igazságra kíváncsi. A kávé iható mágia.

A kísértés anyja a szükség.

A szeretet illatát nehéz leírni, de ha felidézed azokat az alkalmakat, amikor valaki megölelt és biztonságban érezted magad, éppúgy emlékezni fogsz rá, mint én.

Nem szabadulhatsz a helytől, ahonnan jössz (...). Egy része mindig benned marad, akár a legvastagabb hagyma közepén a karcsú, fehér szív.

A titkok kényes holmik. Megtölthetnek édességgel, hogy úgy érezheted magad, akár egy macska, mely különösen kövér verebet talált, és míg felfalta, egy karmolást vagy csípést sem szenvedett el. Vagy meg is akadhatnak benned, és roppant lassan keserû levesükbe főzhetik csontjaidat. Akkor a titok kapott el téged, nem pedig fordítva.

Tudod, a könyvek ajtók. Mindig és mindörökké. A könyv ajtó egy másik helyre, másik szívbe és másik világba.

Lehet, hogy előítélettel viseltetsz a sötétség iránt, de emlékezz csak rá, hogy ott élnek a csillagok meg a hold, és a mosómedvék, a baglyok, a szentjánosbogarak, a gombák, a macskák és bûbájok, és rengeteg egyéb jó és szükséges dolog. A tolvajlás is persze, az összeesküvések, lopakodás, titkok és az erős vágy, amelynek csapásától elájul az ember. De garantálom, hogy a fényes oldalad sem tökéletes, csinos kép. A sötét nélkül nem tudnál álmodni. Nem tudnál pihenni. Még csak találkozni sem tudnál a kedveseddel egy holdfényes erkélyen. És mit érne a világ anélkül?

Azt az arcot kapod, amit egész életedben építesz munkával, szeretettel, gyásszal, nevetéssel és homlokráncolással.