Charles Eisenstein

Összehasonlítva a régi tárgyak és épületek bájával és életteliségével, a mienk egy roppant elszegényedett világ. Méltatlankodásom a felháborodás határát súrolja, nem értem, a technológia több ezer éves fejlődését követően hogyan élhetünk egy ennyire ronda világban. Annyira szegények lennénk, hogy nem engedhetjük meg az ennél szebbet? Mi értelme volt mindannak az áldozatnak, pusztításnak, ha az élet, a szépség és az egyediség finomságait tekintve szegényebben élünk egy középkori parasztnál is? Régmúlt idők mûalkotásait nézve mély benyomást tesz rám a bennük rejlő élénkség, intenzív életminőség. Ma majdnem minden, amit használunk, még ha drága is, ócska, hamisságot, közönyt áraszt, és azt az érzést, hogy ránk sózták.

Az igazi szépség, melyet életnek vagy léleknek nevezhetnék, a tárgy szívéig hatol, elválaszthatatlan a tárgy funkciójától, és egyáltalán nem másodlagos a funkció tökéletes ellátása szempontjából. Egy paradox érzést vált ki: "Gyönyörûbb, mint amilyennek lennie kellene, de nem is lehet másmilyen." Ugyanezt érzem, amikor egy sejt, vagy egy naplemente, vagy a matematika Mandelbrot-halmazának szépségében gyönyörködöm. Nincs magyarázat erre a szépségre, a káosz ilyen rendezetté válására - olyan, mint egy csodálatos, de indokolatlan ajándék. A Föld akkor is forogna, ha a naplemente csúnya lenne, vagy ha a málna nem lenne olyan finom, ugye? Mégis, ezek egyike sem lehetne másmilyen.

A pénz által gerjesztett növekedés-megszállottság csapdájába esve kényszeresen egyre olcsóbb és csúnyább dolgokat termelünk, melyekre nincs is szükségünk, miközben szenvedünk a gyönyörû, egyedi, személyes és élő dolgok hiányától. Cserébe ez a hiányérzet folyamatos fogyasztást generál, kétségbeesetten próbáljuk valamivel kitölteni a kapcsolataitól megfosztott anyagi környezetben levő ûrt.

Nincs olyan tárgy, ami túlságosan is jelentéktelen lenne ahhoz, hogy kiérdemelje gondoskodásunkat, tiszteletünket és erőfeszítésünket, hogy jól készüljön el.