Charles Eisenstein

Kultúránkban a szellem fogalma nem evilágit jelent, hanem valami elkülönültet, amely csodás módon mégis bele tud avatkozni az anyagi folyamatokba, sőt, valamilyen rejtélyes módon élteti és irányítja azokat. Elég ironikus, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a pénz az, ami ma a bolygónkon leginkább emlékeztet a fent leírt isteni minőségre. Láthatatlan, halhatatlan erő, amely mindent körülvesz és irányít, mindenható és határtalan, egy "láthatatlan kéz", amely, ahogy mondják, forgásban tartja a világot.

Megkapjuk a természet gyümölcseit anélkül, hogy meg kellene terveznünk, sőt, anélkül, hogy meg kellene értenünk, hogyan is jönnek létre. El tudod képzelni a csodálatot, a hálát, melyet távoli őseink éreztek, amikor eltöprengtek ezen a ki nem érdemelt gondoskodáson, amit ingyen kaptak a világegyetemtől? Nem csoda, hogy az ősi vallásos gondolkodók azt mondták, Isten teremtette a világot, és azt, hogy Isten adta nekünk a világot. Az első a szerénység kifejezése, a második a háláé. Szomorú, hogy idővel a teológusok kiforgatták ezt a felismerést, hogy azt értsék alatta: "Isten nekünk adta ezt a világot, hogy kihasználjuk, irányítsuk, uralkodjunk felette."

Míg ma a pénz azt az elvet testesíti meg, hogy "ha nekem több jut, akkor neked kevesebb", egy ajándékgazdaságban, ha neked több van, nekem is több van, mert akinek van valamije, annak adnia kell annak, aki nélkülözik.

Gyerekkoromban már meg voltak számlálva a korszak napjai, amikor az amerikai gyermekek életét még nem uralta a televízió és a videojátékok. Tekervényes történeteinkkel mi magunk teremtettük meg a saját világunkat, azokat a technikákat gyakorolva, amelyekkel a felnőttek is alakítani tudják életüket és kollektív valóságukat; képzeletbeli világokat formáltunk, azokról szóló történeteket meséltünk, bennük szerepeket teremtettünk és játszottunk el. Ma ezeket a képzeletbeli világokat készen kapjuk a televízió-stúdiókból és a szoftvergyárakból, és a gyerekek távoli idegenek alkotta, olcsó, rikító és gyakran erőszakos világokban kóborolnak. Ezek előre legyártott képeket adnak, így az a képesség, hogy saját képeket alkossanak (ezt a képességet hívjuk képzelőerőnek) elsorvad. A gyerek nem tud elképzelni egy új világot, és úgy nő fel, hogy hozzászokik ahhoz, hogy elfogadjon bármilyen valóságot, amit elétesznek.

Szeretnénk közelebb lenni a szomszédokhoz; azt gondoljuk magunkról, barátságos emberek vagyunk, akik örömmel segítenének nekik. De kevés dologban segíthetünk. Dobozházainkban önellátóak vagyunk. Vagy inkább: függetlenek vagyunk az általunk ismert emberektől, de vadidegenektől jobban függünk, mint valaha, olyanoktól, akik több ezer mérföldnyire élnek tőlünk. A társadalmi kapcsolatok árucikké tétele után nem marad más közös tevékenység számunkra, csak a fogyasztás.

Amikor arról kérdezek embereket, hogy mi hiányzik leginkább az életükből, a leggyakoribb válasz a "közösség". De hogyan építhetünk közösséget, amikor minden építőelemét - vagyis azokat a dolgokat, melyeket egymásért teszünk - már pénzre váltottuk? A közösséget az ajándékok fûzik össze.

Amit ebben az életben magadhoz vettél, mind meghal veled. Csak az ajándékaid élnek tovább.

Amikor minden erdőből hajópadlót csináltunk, amikor minden életteret lebetonoztunk, amikor minden emberi kapcsolatot szolgáltatással helyettesítettünk, a bolygó és a társadalom életfolyamatai fognak leállni. Ami hátramarad, az mindössze hideg, halott pénz, ahogyan Midász király legendája előre figyelmeztetett sok évszázaddal ezelőtt. Halottak, ámbár nagyon-nagyon gazdagok leszünk.

Képzeld el, hogy te vagy a világ elnöke és a következő ajánlatot kapod a földönkívüliektől: "Legfelsőbb vezető, a fenntartható bruttó világtermék (GWP) évi 10 billió dollár. Egy ajánlatot szeretnénk tenni önnek: 600 billió dollár a teljes Földért. Igaz, hogy azt tervezzük, hogy az összes energiaforrását kiaknázzuk, tönkretesszük a talaját, beszennyezzük óceánjait, az erdőit sivataggá változtatjuk és radioaktív hulladékok temetőjeként használjuk. De gondoljon csak bele: 600 billió dollár! Mindannyian gazdagok lesznek!" Természetesen nemet mondanál, de ma valójában kollektívan felelünk "igen"-nel erre az ajánlatra.

Ma az is lehetséges, hogy a közjavak, mint a biológiai sokféleség, a vízkészletek, a termőtalaj, az óceánok halállománya, és így tovább, kizsákmányolásával tegyen szert haszonra valaki. Ezek pedig valójában mindnyájunkéi, használatuk csak közös beleegyezésünkkel és a közjó javára történhetne.

A félelem nem ellenség, bár sok spirituális tanító ezt mondja. "A szeretet ellentéte", vagy: "befagyott öröm". Valójában a félelem az őr, biztonságos helyen tart minket, melyben növekedünk; még azt is mondhatnánk, hogy a félelem ajándék. Később aztán, ahogy növekszünk, a félelmek, melyek egykor védtek, a korlátainkká válnak, és arra vágyunk, hogy megszülessünk. Ez elkerülhetetlenül megtörténik. Bízz most magadban, és így bízni fogsz akkor is, amikor a vágyad arra indít, hogy a régi félelmeiden túlhaladva belépj egy nagyobb, fényesebb birodalomba.

Mind meghalunk egyszer, és nem számít, mennyi ideig élsz, mindenképp eljön a pillanat, amikor visszanézel éveidre, és rövidnek tûnnek, csupán egy villanásnak az éjszaka sötétjében, és felismered, hogy az élet célja végül is nem életben maradni maximális biztonságban és komfortban, hanem azért vagyunk itt, hogy alkossunk és átadjuk másoknak azt, amit gyönyörûnek találunk.

Az emberek ügyesen tálalják döntéseiket, hogy összhangban legyenek elveikkel, és ha túl nagy az eltérés, megváltoztatják az elveiket, és úgy tesznek, mintha végig azokhoz igazodtak volna.

Szinte minden társadalmi tőkét, szinte minden kapcsolatot fizetett szolgáltatássá váltottak; amelyben távoli idegenek elégítik ki szinte minden anyagi szükségletünket; amelyben mindig "megfizethetünk valakit, hogy elvégezze a munkát"; melyben a "nincs szükségem rád" kimondatlan bizonyossága rányomja bélyegét a társasági összejövetelekre, üressé és lecserélhetővé téve benne az embereket. Ez a civilizáció csúcsa, az évszázadok óta növekvő jómód végpontja: magányos emberek dobozokban, idegenekkel körülvéve, a pénztől függve, az adósság rabszolgáiként élnek - és felélik a bolygó természeti és társadalmi tőkéjét, hogy ilyenek maradhassanak. Nincsenek közösségeink, mert a közösséget az ajándék szövi. Hogy is teremthetnénk közösséget, amikor mindenért, amire csak szükségünk van fizetünk?

A gazdagok legtöbb játékszere csak pótléka annak, amire igazából szükségük van: a sportautó a szabadságnak, a hatalmas házak az összezsugorodott énnel való elvesztett kapcsolatnak, a státuszszimbólumok az önmaguktól és másoktól kapott valódi tiszteletnek a helyettesítői, pótlékai. Szomorú játék ez, a jólét tettetése. Még a remélt biztonság is hazugság, mivel az élet fájdalmai megtalálják a módját, hogyan szivárogjanak be a vagyon erődítményébe, hogy lakóit ugyanazokkal a társadalmi betegségekkel sújtsák, mint mindenki mást.

Ha igazán hozzá szeretnél járulni a világ jobbá tételéhez, ne várj el hozamot a befektetésed után! Ne próbálj adni és ugyanakkor elvenni is! Ha el akarsz venni (és talán jó okod van rá), akkor vedd el, de ne tegyél úgy, mintha adnál!

A közösség nem egy pótlólagos szükségletünk, nem egy elkülöníthető hozzávaló a boldogság-receptben az élelem, a fedél, a zene, az érintés, az intellektuális kihívások és a fizikai és spirituális táplálék egyéb formái mellett. A közösség ezen szükségletek kielégítéséből ered. Egy csapat emberből, akiknek nincs szükségük egymásra, nem jön létre közösség. Ezért az életmód, amely arra törekszik, hogy másoktól függetlenül elégítse ki igényeit, közösség nélküli élet.

A hála nem az ajándékozás célja; a hála egy jel, azt mutatja, hogy az ajándékozás jól sikerült, hogy kielégített egy szükségletet.

Azoktól a dolgoktól félünk leginkább, melyekre legjobban szükségünk van, mint a kaland, az intimitás és a valódi kommunikáció. Elfordítjuk a tekintetünket, és megmaradunk a számunkra kényelmes témáknál. Erénynek tartjuk, ha valaki tiszteli a privát szférát és diszkrét, nehogy valaki meglássa a szennyesünket, még csak kimosva sem (az alsónemût nemkívánatos látványnak tartjuk, és Amerika-szerte tilos fehérnemût a szabadban szárítani)! Az élet magánügy lett. Kényelmetlen számunkra az intimitás és a kapcsolódás, melyek ma legfontosabb kielégítetlen szükségleteink között vannak. Mély emberi szükséglet, hogy igazán lássanak, halljanak és ismerjenek minket. Ez iránt való éhségünk annyira mindenütt jelenvaló, annyira az élettapasztalatunk részévé vált, hogy most már azt sem tudjuk, hogy mi az, ami hiányzik. Sokkal több intimitásra van szükségünk, mint amennyit általában normálisnak vélünk. Mindig ez után sóvárgunk, miközben vigaszt keresünk a hozzánk legközelebbi pótlékokban: a televízióban, a vásárlásban, a pornóban, a feltûnést keltő fogyasztásban - bármiben, ami enyhíti fájdalmunkat, amitől kapcsolódást érzünk, vagy amin keresztül olyan képet sugározunk, ami által talán meglátnak és megismernek bennünket, vagy legalábbis mi látjuk és ismerjük magunkat.

Csak a "mi van, ha..." vesz rá minket, hogy megtartsuk és felhalmozzunk: Mi van, ha egyszer nem lesz elegendő valamim? Az ajándék kultúrában ilyenkor az történik, hogy valakitől megkapod, amire szükséged van. Egy felhalmozó kultúrában a "mi van, ha" félelme önbeteljesítő, megteremti annak a sebezhetőségnek és hiánynak feltételeit, amit előrevetít.