Chris Austin Hadfield

A jó vezetés a példamutatást jelenti, nem pedig azt, hogy ráerőltessük a többiekre az akaratunkat. Az erőszakoskodás, a veszekedés és a vezető szerepért folytatott versengés még a kevéssé kockázatos helyzetekben is a legkiválóbb módszer a morál rombolására és az eredményesség csökkentésére.

A korai siker borzasztóan rossz tanítómester. Ha valaki lényegében felkészülés nélkül eléri az elismerést, később viszont olyan helyzetbe kerül, amelyben fel kell készülnie, akkor ezt nem lesz képes megtenni. Nem tudja, hogyan kell.

A kiképzést nem szabad pusztán egy magasztosabb célhoz közelebb vivő ugródeszkának tekinteni. Néha ez maga a végállomás.

A tanulás öröme nem áll szemben az előrehaladással, legalábbis, ha az előrehaladást a fejlődéssel azonosítjuk, nem pedig azzal, hogy a szakmai ranglétra eggyel magasabb fokára lépünk. Ha tanulunk, mindenképpen előbbre jutunk, még akkor is, ha megragadunk ugyanazon a fokon.

A lehető leghatásosabb fegyver lesz a kezünkben a félelem ellen: a kemény munkával megszerzett szakértelem.

A dolgok soha nem olyan rosszak (vagy nem olyan jók), mint amilyennek első pillanatban látszanak. Visszatekintve egy szívet tépő csapás a sors szerencsés fordulatának tûnhet.

Sok választási lehetőségem van, és a döntéseim fontosak. Amit nap mint nap teszek, az meghatározza, milyen emberré válok.

Az ûrséta olyan, mint a sziklamászás, a súlyemelés, egy kisebb berendezés megjavítása és egy bonyolult páros tánc eljárása - mindez egyidejûleg, miközben ormótlan ruhát viselsz, amelyik dörzsöli a csuklódat, az ujjaid hegyét és a nyakadat.

Ha úgy érezzük, hogy készen állunk valamire, attól még nem érezzük azt, hogy sikerülni is fog, bár természetesen ebben reménykedünk. Valójában az, hogy készen állunk, azt jelenti, hogy értjük, mi minden romolhat el, és van tervünk arra vonatkozóan, mit kell ilyenkor tennünk.

Nem számít, milyen kilátástalan a helyzet, mindig lehet még egy fokkal rontani rajta.

Minden hiba olyan, mint egy meglazult szál - ha erősen meghúzzuk, akkor az egész szövet felfeslik.

Sokan azt mondják, hogy a legjobbat várják, miközben a legrosszabbra készülnek. Szerintem ez csábítóan félrevezető megközelítés. Soha nincs egyetlen "legrosszabb". Szinte mindig a rossz lehetőségek széles spektrumával állunk szemben. Az egyetlen dolog, ami biztosan a legrosszabbnak tekinthető, ha nincs tervünk arra, miként birkózzunk meg a helyzettel.

Válsághelyzetben a "miért" érdektelen.

Egy vadonatúj környezetben nem az a legjobb ajánlólevél, ha megpróbáljuk bebizonyítani, milyen nagyszerû dolog, hogy ott vagyunk. Sokkal jobb, ha megpróbálunk semleges hatást kelteni, figyelni és tanulni azoktól, akik már ott vannak, miközben ahol csak lehet, hozzáfogunk a munkához.

Az egyik előnye annak, ha megpróbálunk nullák lenni, hogy ez a cél elérhető.

Bármely területen előnyt jelent, ha a kritikát segítő szándékú jó tanácsnak tekintjük, nem pedig személyes támadásnak.

A magányosságnak azt hiszem, semmi köze a tartózkodási helyünkhöz. Az egy lelki hozzáállás. A világ legmagányosabb emberei a nagy, nyüzsgő városok közepén élnek.

Ha új helyzetbe kerülünk - legyen az a lift vagy éppen egy ûrhajó -, akkor szinte bizonyos, hogy háromféleképpen tekinthetnek ránk. Mínusz egyként, azaz tevékenyen károsnak tartanak, akivel csak baj van. Nullaként, akinek közömbös a hatása, nem billenti erre vagy arra a mérleg nyelvét. Végül plusz egynek is tekinthetnek, olyannak, aki tevékenyen hozzájárul valamilyen érték létrehozásához. Természetesen mindenki plusz egy akar lenni. Aki viszont saját magát plusz egynek nyilvánítja, azt szinte biztosan mínusz egynek fogják tartani, függetlenül attól, milyen képességeket mutat fel és ténylegesen milyen teljesítményt nyújt.

A vezetés nem a dicsőségről és a babérok learatásáról szól. Hanem arról, hogy úgy irányítsam a csapatot, hogy mindenki egyetlen célra összpontosítson és motivált legyen ehhez a lehető legjobb teljesítményt nyújtani, különösen, amikor nagy a tét, és a következmények valóban számítanak. Le kell fektetni mások sikerének az alapjait, azután a háttérbe kell húzódni és hagyni őket érvényesülni és a dicsőség fényében sütkérezni.

Mindig több kihívás és lehetőség áll előttünk, mint amennyinek az átéléséhez elég az időnk.