Chris Greenhalgh

Fényképezőgéppel a kézben pedig nincs más választás, mint hogy legyen az embernek saját nézőpontja.

Egy ideig becsaphatja magát az ember, és elhiheti, hogy tényleg ez az, amire vágyik. A napfényes üvegbura alatt, a luxuskörülmények között könnyû azt hinni, hogy csak egy lépésre vagyunk attól, hogy minden álmunk teljesüljön.

Egy dolog elméletben elfogadni az elszakadást, és megint más ülni a reptéren és szembenézni a tényleges búcsúval.

Van egy bizonyos pillanat, amikor meg lehet csókolni egy nőt. Ilyenkor a tekintete bizakodóvá, kissé sebezhetővé válik. Hallod saját magad, ahogy értelmetlen butaságokat fecsegsz, majd hirtelen megérzed a vonzást, azt a másféle érzést. Az árnyékokból szövetségesek lesznek.

Ami a gyanú apró magjaként indul, hamar borzalmas bizonyossággá növi ki magát.

Ha ilyen kora hajnalban kint jársz, nem érted, miért nincs több ember az utcákon, mások miért nem élvezik a nap kezdetét. Szinte bûn kihagyni az első napsugarakat, a madárcsicsergést, a levegő finom frissességét. Ilyenkor kiváltságosnak érezheted magad, amiért ott vagy a kezdeteknél, megelőzve mindenki mást.

A fotós feladata az, hogy nyitva tartsa a fényképezőgépen a zárat akkor, amikor körülötte mindenki lehunyja a szemét.

A háborúban pedig, ha közel kerülünk az eseményekhez, egy dolgot biztosan megtanulunk: nincs olyan, amit az egyik ember meg ne tette a másikkal azért, hogy életben maradjon.

Nem követek semmiféle stratégiát vagy tervet. A trükköm mindössze annyi, hogy mindig optimista maradok, és csak akkor szállok ki, ha a vég tényleg elkerülhetetlennek látszik. Fontos úgy gondolkodni és játszani, hogy közben a nyerésre koncentrálsz.

Az ember minél többet lát, annál kevésbé érez.

Ha vársz addig, amíg készen állsz, egész életedben csak várni fogsz.

Arra van szükségem, hogy tudjam: a világ halad előre egy bizonyos irányba, és én vele mozgok.

A félelem, hogy nem szeretek, verseng a rettegéssel, hogy nem szeretnek viszont.

- Csak egy dolog van, ami borzasztóbb a halálnál. - És mi az? - Az otthonülés.

Nehéz dolog elfogadni, hogy szükségünk van valakire. Elismerni, hogy egy másik személy létezése a boldogságunk egyik feltétele, hogy nélkülözhetetlen a jelenléte a túléléshez.

Ahányszor csak lehunyom a szemem, az ő arcát látom magam előtt. Így aztán elég gyakran becsukom a szemem.

Csak az ostobák hagyják a döntést a sorsra.

Ha túl sokszor ismétlünk el egy szót, annak elkopik a jelentése és elveszti a kapcsolatát a világgal.

A dolgok megtörténnek. Soha nem egyetlen pillanat mûve, tudom jól, de mindig van egy pont, ahol átfordulnak. Nap mint nap megbántják az embert, a kis fájdalmak felhalmozódnak, összeadódnak, és ezt észre sem vesszük egészen addig, amíg egy napon aztán arra ébredünk, hogy a szívünk szétreped a nyomástól.

Amikor győzöl, kialakul benned egy különleges érzék, körülvesz a legyőzhetetlenség aurája.