Cserháti Zsuzsa

Egyetlen éj többet ér szürkén leélt éveknél.

Szeretlek, mert úgy tudsz tündökölni, mint napsugár a nyári rét füvén. Szeretlek, mert más vagy, mint a többi, vagy legalábbis másnak látlak én.

Amikor melletted vagyok, a szívem gyorsabban dobog, és minden perc az álmok perce, amikor hozzád bújhatok.

Én leszek, ki fogja majd a két kezed, ki téged jó felé vezet, ha engeded.

Tudom, mindenütt így van ez a nagyvilágon, ha egy kisgyerek megszületik. Mert a kisgyerek egyszer felnő, s talán sikerül, hogy a könnyeket nevetéssé, a gyûlöletet szeretetté, az ellenségeket barátokká változtassa.

Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem, De kezeli mindennap. Egyszer mutat majd egy tisztább képet a tükörben, Az leszek én, lehet, éppen holnap.

Visszahoz egy régi perc, megidéz egy fénykép, míg csak élnem kell, sose lesz másképp: ugyanaz a fájdalom ugyanaz az érzés, az a búcsúszó, amivel elmész.

Karodba bújnék, de hazudok, és nem teszem, Szavakat súgnék, de hagyom, hogy a csend takarja szívem.

Teli voltunk élettel, Szabad volt a szívünk, És én úgy hittem, Sose kell félnünk. Hova lett a boldogság? Hova a sok álom? És ami nincsen már, miért kell, hogy fájjon?

Nézd, milyen szép az éjjel, Ránk köszönt csillagfénnyel, A Hold mily fényesen ragyog, És én oly boldog vagyok, Jöjj, ne félj, senki se lát, Bújj hozzám, ölelj át...!

Boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel, nekem elég, hogy itt leszel!

Jó lenne, hogyha néha jönne hír! Tudod-e már, mire vártam volna? Egy író erről biztos könyvet ír, De igaziból az is másnak szólna.

Két szoba közt a csend - de végtelen nagy távolság! S mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát.