Csitáry-Hock Tamás

Minden helyzetben élni kell. És megélni mindent, amit csak lehet. Hiszen a ma ma van, nem várhatunk a holnapra, a jövő hétre, hónapra, évre. Csak az a miénk, ami elmúlt, és amit éppen megélünk.

Miért kellenek új évek, miért kellenek járványok, miért kellenek külső fogódzók ahhoz, hogy bármit is megváltoztass? Ha elhatároztad, ezektől függetlenül is megteheted. A virágokat ma is láthatod, a madarakat ma is hallhatod, az életet ma is élheted.

Bármid van, bármit kapsz, minden csak pillanatokra a tiéd. Tovaszálló pillanatokra.

Jött. Nem mondanám, hogy váratlanul. Sőt. Nagyon is vártam. Ahogy minden évben. (...) A fák dalra fakadtak, lombokat szültek, a nyíló virágok megfestették az utcákat, a Nap pedig meleget töltött a virágok kelyhébe. És a lelkekbe. Mert nem csak a virágok, de a lelkek és a mosolyok is kinyíltak. Ezt a csodát hozta a vendégem. Úgy hívják: tavasz.

Az igazi értéket nem lehet trezorban őrizni, nem lehet biztosítási papírokkal biztonságban tudni. Az igazi értékemre csak én tudok vigyázni. Csak egy helyen lehet biztonságban. A szívemben.

Minden nap hoz magával valamit. Hol rosszat, hol jót. De sosem érkezik üres kézzel.

Most a vágyból valóság lett. Ahogy nekem te: vágyból valóság. Akit csak távolról vágytam, messziről csodáltam. Sokáig. De most kilépek lelkem kabinjából, hogy elkezdődjön egy új és izgalmas történet. Veled.

A fotelban ülünk... és zenét hallgatunk. Kávét kortyolgatunk. Ami lehetne jó. Mégsem az. Pedig a zene kellemes, a kávé finom. Csak a társaság... azzal van a baj. Mert nincs. Hiába ülünk a kényelmes fotelban, hiába hallgatunk kellemes zenét és kortyolunk finom kávét, ha nem együtt tesszük ezt. Nem egymás társaságában. Hanem külön. Pedig együtt is tehetnénk. A percek pedig múlnak, a pillanatok nem térnek vissza. És mégsem együtt éljük meg őket. Miért?

Az új év benned kezdődik. Akkor, amikor te elindítod az új időszámítást. A tiédet. Évszámtól függetlenül. Mert hiába fordul a naptár, hiába mutatnak mást a számok, ha a múltban maradsz. Ha a holnap ugyanaz lesz, mint a tegnap volt. Félelmekkel, aggodalmakkal. Úgy forduljon a naptár, hogy te is vele fordulsz!

Nem helytől függ, hogy mit élsz meg. Nem hosszú zarándokutak kellenek, hogy a lelked egyre többet lásson. A zarándokút lehet benned is. Egy kisvároskában is. Bárhol. Mindegy, hogy a dolgok hol történnek. A történet a lényeg.

Mindenki máshoz ért, más talentumot kapott. És ezzel tudunk mi is alkotni. Teremteni. Újat adni a világhoz. De ehhez kell az a valami, amiről nem is tudjuk, hol van bennünk. Hol van a szépségek meglátásának, a lelket erősítő gondolatok megfogalmazásának, vagy egy szép dallam megkomponálásának képessége? Nem tudjuk. Valahol bennünk. És ez a helyszín a legfontosabb. A többi már csak díszlet.

Bár jól hangzik a "nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel" szlogen, de az igazi játékos, az igazi versenyző a győzelemért áll rajthoz. Hiszen benne van a nevében is: versenyző. Nem résztvevő.

Illúzió azt hinni, hogy ha megvan a védőoltás, attól kezdve már minden rendben. Lehet. De csak a koronavírus tekintetében. Az oltás nem véd a stressz, a félelem okozta betegségek ellen, nem véd a már eddig is ismert betegségektől, nem véd meg balesettől, nem véd meg egy lezuhanó tetőcseréptől, sem a táplálkozási veszélyektől, vagy a környezetszennyezés okozta betegségektől, sőt az éhhaláloktól sem. Azt gondolom, a helyén kell kezelni ezt is, mint minden mást. Besorolni a többi közé. És élni az életet. Mert lehet azt gondolni, hogy lesz jövőre is karácsony. Lehet, hogy valóban lesz még. De az biztos, hogy nem mindenkinek.

Megállt a mutató... nem, nem az órám romlott el. Valami egészen más történt. Te történtél. Te állítottad meg a mutatót. És az időt. Ami megállt. Nálad. A mutató hozzád érkezett, és megállt. Az idő elérkezett. Hozzád.

A nő szívéhez nem a dekoltázson át vezet az út. Van egy sokkal fontosabb út. Egy igazi út. Ami elvezet a szívéhez. A lélekút.

Vakcina... csodaszer. Sokan ezt gondolják. Hogy mindent megold. Egy pillanat alatt. Minden rosszat elsöpör, és mindent jóvá, széppé tesz. Az egész világot. Sokan ebben hisznek. És valóban. Csak egy vakcina hiányzik. Amivel az egész emberiséget be kell oltani. De nem a testet. A lelket kell beoltani. Nem egyszer, nem kétszer. Naponta. Naponta többször. Mindig. Széppel, jóval, örömmel, boldogsággal.

A rossz sokszor éppen egy jónak készíti elő az útját.

Az írásoknál (...) hiába van bármekkora technikai tudásod, hiába ismered a nyelvtan összes szabályát, ha nincs benne a lelked, üres mutatvány marad, ami lehet, hogy szép, de nincs benne erő. Nem szólít meg.

Nincs lélegzet, nincs szívdobbanás, nincs mozdulat... nincs élet... csak az üres lét. Nélküled.

Nézem az apró kis fénylő pontokkal teli eget, és várok. Várom a hullócsillagot. És meg is érkezik. Csak egy szemvillanás. Ahogy végigfut az égen, majd eltûnik. Még egy pillanat sincs. Mégis gyönyörû, mégis lenyûgöző. Mégis várom. Újra és újra. Várom itt a padon. Mert egy csoda. Egy röpke pillanat alatt elmúló csoda. De igazán én mást várok. Egy soha nem múló Csodát. Nem a padon. Az életemben. Téged.