Csitáry-Hock Tamás

Nem a szemceruza rajzolja gyönyörûvé a szemed. Hanem a lelked.

Az igazi ünnep váratlanul születik. Egy napon meglep. Egy kedves jókívánság formájában, egy levélben, egy elírt névben... egy "véletlen" találkozásban. Ahogyan te érkeztél. Ahogyan te születtél. Az én életemben. És azóta minden nap ünnep. Minden leveled, minden szavad, mosolyod ünnep. Minden, amit nekem adsz. Mert nem a dátumtól ünnep az ünnep, hanem az érzéstől, amivel ünnepelsz.

Az igazi értékeket nem látjuk, csak érezzük.

Tél van. Havasak a háztetők, varjak keringve kárognak a házak felett, emberek csúszkálnak a jeges járdán, szürke a kép az ablak keretében. Hideg, rideg, barátságtalan. Tél van. És benne tavasz. Bennem tavasz. Szökkenő szarvassal, csivitelő madarakkal, zöldellő fákkal, napsütéssel... és egy nyíló virággal. A legszebb virággal, ami csak létezik a Földön. A legszebb érzéssel, ami csak létezik a Földön. Veled.

Én tudok (...) egy olyan szert, ami garantáltan vegyszermenetes, teljes mértékben természetes. Ez nem ránctalanító krém. Hanem ráctalanító kéz. Az enyém. Egészen különös módon hat. Simogató ujjaimon keresztül egy természetes gyógyszer árad szét a bőrödön, majd azon keresztül felszívódik lelkedbe, majd kiül arcodon. A legszebb, legjobb ránctalanító. Úgy hívják: szerelem.

Hiába a finom kávé, sütemény, a siker, pénz, ház, autó, utazás... az egész világ... ha a szék üres. Velem szemben. Mert nem a szék, nem a fotel üres. Hanem a szívem. Nélküled.

Most boldog vagyok. Mert hamarosan elérkezik a pillanat. És magával hoz téged. Vártam ezt a pillanatot. Napok óta. Napok óta? Nem! Nem napok óta. Sokkal régebb óta. Már akkor is vártalak, amikor még nem ismertelek. Csak tudtalak. Tudtam, hogy élsz, létezel valahol, és tudtam, hogy egy napon elérkezik a pillanat. Veled.

Minden várakozáshoz más-más érzés társul. Más érzés buszra, vonatra várni, vizsgára, eredményre, mozira, színházra, meccsre, egy esküvőre, gyermek születésére, zebránál a zöld lámpára, nyári szünetre, szabadságra, utazásra, hazatérésre... mind-mind várakozás. És mind más. Egész életünk várakozások sora. Minden napra jut várakozás. Nekem mára mind közül a legszebb jutott. Te.

A gondolat bármerre szárnyalhat, túl a Földön, naprendszeren, világmindenségeken át. De mégis, van, amikor nem tud. Van, amikor csak egy felé tud szárnyalni. Ahogy most is. Csak egy irányba. Feléd.

Elég egy felhő, amiről beszélünk, és máris tovaszállunk rajta más vidékekre, tájakra. És peregnek a percek, órák. Észrevétlenül. Mert beszélünk. Mert tudunk beszélni. Tudunk miről beszélni. És ez árulkodó. Mert ezt sem lehet bárkivel. Csak azzal, akivel hallgatni is tudsz.

A nap eljön. Amikor az értéket értékelnéd. Az igazit. Amikor nem az lesz a fontos, hogy a másik mivel érkezik. Csak az, hogy mit hoz. Nem a pénztárcájában, nem ékszerdobozban. Hanem belül. Amikor nem az lesz a fontos, hogy mije van. Hogy van-e autója, háza, bankbetétje. Hanem az, hogy van-e szíve. Amikor nem azt nézed, hogy el tud-e vinni utazni. Hanem az, hogy szárnyalhatsz vele. Amikor nem az számít, hogy aranykalitkába zár téged. Hanem az, hogy a szívébe. Amikor nem az lesz a fontos, hogy ki nézi szépségedet. Hanem az, hogy ki lát téged. Amikor tudni fogod, ki az, aki önmagadért szeret. Igen, a nap eljön. De vajon téged itt talál-e még?

Lehet szép a táj félúton - de nem ezért indultál útnak. Neked célod van. És nem örülsz, ha félúton megáll a vonat, vagy leáll az autód. Mert te nem addig akartál eljutni. Célod van. És csak akkor van értelme elindulni, ha célba is érsz.

Minden szürke, unalmas, egyhangú. Ilyen a világ. Ezt gondolod. Mert azt hiszed, mindent láttál. De van ám egy kis baj: a pinceablaknál ácsorogsz. Onnan nézed a világot. Illetve, azt, amennyit onnan látsz belőle. De ha felmész a tetőre, ahonnan messzire ellátsz, egészen más lesz a világ. Csodákkal teli, élményekkel, színekkel, illatokkal teli. Végtelen. És szép. Csak elhatározás kérdése. Hogy melyik ablakot választod.

Nem mindegy, mit teszel az életed elé. Nem mindegy, hogy túléled vagy megéled. Csak három betû. Ezen múlik. És rajtad.

Kétféle módon lehet sodródni az árral. Vagy cél nélkül, amikor rábízod, hogy hol vet partra, vagy tudatosan, amikor felhasználod, hogy elvigyen célodhoz.

Ez a te napod. Mindenki téged ünnepel, rokon, barátok, ismerősök köszöntenek, szorongatják a kezed, puszihegyekkel borítanak be, virághalmokkal árasztanak el. És jön a holnap. Kézfogások, puszihegyek, virághalmok nélkül. Én nem csak a mai napra kívánok sok boldogságot. Hanem az összesre.

A szépségnek csak egy mércéje van: a szív. Ami a legszebbnek látja azt, akiért dobog.

Az ideál egy olyan személy, akit magamnak képzelek el. Az én ismereteim alapján. Olyan tulajdonságokkal ruházom fel, amilyen én vagyok. Akit azért szeretek, mert olyan, mint én. Nem azért szeretem, mert olyan, amilyen. Így igazából nem ő a fontos, hanem én. Ezért nem volt ideálom. Mert nem képzeltem el. Az ideált nem elképzelni kell... hanem megtalálni.

Látszólag csak kávéznak az emberek. De nem. Mert a kávé mellett egymás szemébe néznek, beszélgetnek, ötletek születnek, üzletek köttetnek, barátságok, szerelmek szövődnek. És a falak embertörténetek ezreit szívják magukba.

Ha a legszebb érzés kifejezésére nincs szó, akkor nem teljes a világ. Hiába van millió szó, ha az az egy, amelyik a legszebb érzést fejezi ki, hiányzik. Ugyanúgy, ahogy hiába van milliárdnyi ember, ha az az egy, aki ezt az érzést kiválthatná, hiányzik.