Csukás István

A gyerek mindig a jelenben él.

Egy felnőttet már nem tudunk úgy istápolni, oktatni, mint ahogy a gyereket kellett volna.

Nem tudok annál szomorúbb és magányosabb dolgot elképzelni, mint mikor egy gyerek ül a képernyő előtt, és egyedül játszik. Játszani legalább ketten kell, de inkább tízen, húszan, mert a közös játék a legnagyobb dolog az életben.

A rossz helyzet elől a fantázia segítségével el lehet szökni.

Ha szereted, viszont szeret. Ha mosolyogsz, ő is ám! Ha bánat ér, megosztozik szegény szíved bánatán.

Akkor lesz igazi a gyerekirodalom, ha azt tehetséges emberek írják. Az, hogy különböző stílusok léteznek, technikai újdonságokkal megtûzdelt szövegek, az érdekesnek érdekes, de a lényegen nem változtat. A lényeg mindig az, hogy jól kell írni. Ehhez most rögtön hozzá kell tennem, hogy úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban. Mégpedig azért, mert a gyerekek érzékenyebb közönség, az irodalom szinte szó szerint épül be a fejükbe, a lelkükbe, az életükbe.

Az aktualizálást meg a modern szót nem nagyon szeretem, mert ezzel sokszor visszaélnek, ami egy kicsit is gyenge, ahhoz hozzáteszik, hogy modern, és akkor talán erősebb lesz - szó sincs róla. Semmi nincsen, ami gyorsabban elavulna, mint az úgynevezett modern és aktuális.

Amikor az ember nyomtatásban olvassa a nevét, ott minden eldől.

A mese örök. A mese pedig azért örök, mert a közönsége is örök. Amíg gyerekek vannak, addig mese is lesz, és a gyerekek sem változnak lényegesen, alapállásuk örök. Mert mi a gyerek viszonya a világhoz? Meg akarja ismerni, és meg akarja hódítani, és ebben segít többek között a mese is.

A könyv a legnagyobb varázslat, minden csoda benne van, ami eddig volt s ami ezután lesz... mert aki olvas, az szabad lesz, megismerve mások gondolatait, szabadon választhat, kialakíthatja a saját gondolatait, összemérheti őket, veszthet és győzhet, okulhat és javíthat, ahogy méltó az emberhez. Ugye milyen egyszerû, csak meg kell tanulni az ábécét, és olvasni kell.

Nem tehetek arról, hogy megszülettem, és nem tehetek arról, hogy meghalok. Ami a kettő között van, arról tehetek. Ez az én szabadságom, ha úgy tetszik, öröklétem.

Engem igazából csak az élet érdekel. Amíg élek, addig minden érdekes.

Nagyobb csodát nem tudok elképzelni, mint hogy a fehér papíron a fekete betûk megelevenednek. Megindul a fejében a képzeletmozi. Az olvasás a legfontosabb.

Egymásnak arccal kerültünk végre, szorongva hallgatsz némább beszédre. Nincs nagyobb titok, nincs nagyobb vigasz: rád hasonlítok, rám hasonlítasz.

Legszentebb dolog a barátság, többet ér, mint minden királyság.

Életem mélyén az igazi életem lapul, villámlás-ajtórésben igazi alakom oson, és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom egyszer végre s véglegesen magammal, mint egy furcsa, nagy szállodai tükörben, s elmozdul a lépcső, a lámpát tartó angyal, s hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten.

Homlokom a homlokodon, szemünk egyetlen körré tágul, testünk egyforma hőfokon ég, egymás idegpályáin zuhanunk, egymás bőre mögött repülünk, szinte már felcserélhetően létezünk, egymás szájából lélegzünk, boldog ingaként ugyanazt az időt mérjük - Te mire gondolsz közben?

A gyerek mindenre fogékony, és mindent azonnal a visszájára is tud fordítani. A felnőttek meg? Azt szoktam mondani, mindenkinek megadatott egy saját kincsesbánya: a gyerekkora. De sajnos, nem mindenki képes már visszamenni oda. Rendszerint az ilyenek fegyelmezik cirkuszi kutyává a gyereküket.

Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek; visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre, csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve; madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.

Megállt a szívverés, a lélek hova lett, mégis egy nevetés kitölti a teret, mégis egy mosolygás fölnyúl a csillagig, aki lám egyszer élt, örökre itt lakik, már mi is mosolygunk, már mi is nevetünk.