Csukás István

Szívem világosan meg most tudta, hogy rákanyarodtunk a semmibe vivő útra, s másként nem bírjuk, csakis párhuzamosan futva.

Milyen türelmetlenek vagytok ti, emberek! Az idő sohasem fogy el. Mindig ugyanannyi lesz előtted, mint mögötted! Vagyis mindig középen fogsz állni. Mindig ugyanannyi lesz az emléked, mint amennyi a kíváncsiságod! Erre ti mit csináltok? Naptárakat rajzoltok és ébresztőórákat szerkesztetek, gyûjtitek, méritek és zsugorgatjátok, ami elfogyhatatlan.

Mert mi vagyunk az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör, fekszik benne az ifjú halott, jár, kél, él, mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat, soha el nem múló nyárban csónakázik, soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat, s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.

Annyiszor játszottam a boldogot, most végre boldog lehetnék, nyugtalanul figyelem magamat, vajon mi hiányzik még, (...) s a boldogot csak játszani lehet, és az élethez ennyi is elég, az üdvözült angyali boldogságot nem ismerik, csak a hülyék.

Nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. (...) Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.

Vidám lelkem senki se érti, Se gyerek, se nő és se férfi, Senki, senki itt a világon, Mi is az én titkos nagy álmom.

Kint is bent is nagy vacogás, ringassuk hát a Gyermeket, nem válthat meg már semmi más, csak a jóság, a szeretet. Szép hitedet ne veszítsd el, nem élhetünk üres szívvel!

Isten megnyomja a tavasz-gombot, s a régi verkli pattogva beindul, a rigó kiköpi a téli szutykot, csőrt csücsörít s fütyül bolondul, a rügyek apró rajzfilmgyárak: megrajzolják a millió levelet, szuszog, dohog a vakondjárat, megindul a forgalom odalent.

Élünk, meghalunk; egy rugóra járok a világgal, csak én néha eltévesztem.

Isten kiöltött nyelve vagyok.

Mit számít, hogy felkel vagy lemegy a nap? Minden szervem a cél felé szalad.

Bagoly mondja bögölynek: hülye bögöly dögölj meg!

Kinyírom a májam, a májam kinyír engem. Egymást lessük félidőben: az állás döntetlen.

Pokolba megy az is, aki nem akart itt dudás lenni, elsimul a föld felettünk, nincs különbség többé semmi.

Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyönge, hogy a semmibe tekintsen.

Jó reggelt és jó estét, s ami közte van, az a miénk, s elvisszük magunkkal.

A mesékben minden benne van: élet és halál, vereség és győzelem, szerelem, túlvilág, csodák, csodatévő lények.

Más és más történetek kötik le a gyerekeket. (...) Amit gyerekkorban befogad a lelkük, jó meséket, nekik való bábszínházat, érdemes zenét, gazdag képzeletû rajzfilmet, mesefilmet, abból gazdagodnak. De ha nem kapja meg a gyerek a neki megfelelő nívós irodalmat, értékes muzsikát, ha mondjuk rémes, piff-puff rajzfilmeken nő fel, akkor üres marad a lelke, s ennek következményei lesznek.

A gyerek órája gyorsabban ketyeg, szinte vágtat vele az idő, mindennap valami újat hoz, mozgásban, beszédben, utánzásban, a világ megismerésében - vele kell haladnunk.