Czakó Zsófia

Szomorúnak lenni, sírni és gyászolni rossz. Folyamatosan a történteken rágódni, elmesélni, beszélni róla szintén rossz. Vidámnak és boldognak kell lenni, mint a Susan Sarandon-os amerikai filmekben. Az jó. Akkor is, ha valami rossz történik, mert akkor legfeljebb egy snitt erejéig sírhat Susan Sarandon. De nem úgy, ahogy én, mert Susan Sarandon szépen sír. Éppen csak bepirosodik, aztán könnybe lábad a szeme, és maximum két-három könnycsepp csordul ki szép, barna szeméből. Majd máris mély levegőt vesz, szipog, nagyokat pislog, és vége is van a szomorúságának. Mert ő erős, megállíthatatlanul erős a mozivásznon, csakúgy, mint az anyám, amíg én zokogok, remegve és keservesen napokig zokogok, az arcom takonytól és könnytől nedves és dagadt, a testem egyszerre fáradt és dühös, és folyamatosan vádolom magam, vádolom a környezetem, és nem bírom abbahagyni a sírást, nem úgy, mint anyám filmjeiben Susan Sarandon.

Inkább irigyeljenek, inkább gyûlöljenek, legyenek rád féltékenyek, értsenek félre és ne szeressenek, csak egy dolgot ne engedj meg senkinek, egy dolgot kerülj el az életben, mégpedig soha, de soha ne sajnáljanak.

Nem mondtuk ki egymásnak, talán még magunknak sem, hogy aggódunk, és rettegünk attól, hogy kimaradunk valamiből, mert már nem a fővárosban élünk, hanem egy isten háta mögötti faluban, ahol jó a levegő, persze, de nem történik semmi, ez öngyilkosság, mert egyszerûen elfelejtenek minket, mi pedig kiszorulunk a városból, a kulturális életből, a társaságból, az idő múlásából és a változásból. Na, és mit csináltok ott vidéken, kérdezték a budapesti barátok, mi pedig nevettünk, mintha bugyuta kérdést hallanánk, mit, mit, hát a fővároson kívül is van élet, feleltük összekacsintva, de közben szorongva néztük egymást, vajon a másik mit gondol, tényleg jó lesz-e itt nekünk, és ha igen, vajon meddig.

Valójában a meglepetés-születésnap annak jó, aki szervezi.

Kézen fogva andalogtunk a belvárosban. Olyan lágy szerelmet éreztünk egymás iránt, mint kapcsolatunk legelején. Éreztem ezt a szerelmet a kézfején, ahogy az enyémhez ér, ahogy néha hozzám simul, és közben jó volt tudni, ez nem a harmadik randevú és nem vak bizonytalanság, a férjem már, a társam évek óta, így ez a lágy szerelem csupán hab a tortán, az egymás iránt érzett aggodalom, odaadás, áldozat és figyelem szoros kötelékében.

Miért nem szabad beszélni arról, amire gondolni szabad?

Azt is mondták, amikor gyerek voltam, hogy most jó nekem, és amikor felnövök, majd rossz lesz, állandóan ezt hajtogatták, amikor sírtam, addig örülj, amíg gyerek vagy, és én nem vitatkozhattam velük, mert nem tudtam, milyen felnőttnek lenni. Féltem, hogy igazuk van, hogy felnőttnek lenni még ennél is rosszabb, de ez nem igaz, egyáltalán nem, mert én sokkal szívesebben vagyok felnőtt, mint egy tehetetlen gyerek, akinek a felnőttek arról papolnak, hogy milyen jó neki.

Vannak törvényszerûségek, igen. De az is egy törvényszerûség, hogy vannak kivételek.

Egyedül vagyok. Én, és mindenki más is, ez az igazság. Teljesen egyedül vagyok a gondolataimmal.

Meddig marad ez így, és meddig nem szabad beleőrülni, és mi jön utána, ha nem lesz az embernek gyereke, pedig mindennél jobban vágyik rá?

Mi van, ha soha nem lesz terhes hasam, amit simogathatok? Ha soha nem várhatom a gyerekünk születését? Ez a legtermészetesebb és legszebb dolog az életben, ezt hallgattam, amióta az eszemet tudom. Minden nyûgével és bajával együtt azt akartam, amit végre Lajos is: családot alapítani. Vizsgálatokra járni. Együtt. Nézni, ahogy megváltozik, ahogy apa lesz. Élvezni, ahogy türelmesen megfogja a kezem, amikor várni kell. Találkozni vele a kórházi folyosón, látni, hogy az új helyzettől egyszerre izgatott, boldog, ideges és szerelmes. Veszekedni egyet az autóig a stressztől, és aztán hamar kibékülni, elfelejteni, tovább lépni. Fejlődni és egymást támogatni, családdá válni és családtaggá nevelni a gyerekünket, az új feladatunkat, akiért felelősséggel tartozunk, akit mi hoztunk létre. Tervezni, elrontani, újratervezni, megint elrontani, és mindennap tovább menni, együtt, egymást segítve, ezt akartam, és mindezt Lajossal akartam, mert tudtam, képesek vagyunk rá. És éppen ettől fosztana meg az élet?

A színek, a ruhák és az emberek is fakóbbak, csendesebbek, beletörődve battyognak várossá nőtt falujukban az egyik bolttól a másikig, az orvostól a gyógyszertárig, aztán vissza a lehúzott redőnyû lakások szobáiba. Ebben a városban nem élnek meg a kávézók, nem nyitnak egymás után új boltok, nincs hangzavar és sokadalom. Csak a régi cégérek porosodnak az évek óta érintetlen épületek homlokzatán. Mozi, amit bezártak, mert a helyiek nem látogatták, és mert a várost nem látogatta a helyi lakosokon kívül senki. Megállt az idő, és mintha az emberek is megálltak volna az idővel együtt, mintha beletörődötten gyászolnák az életet, amit le sem éltek, aminek mintha már akkor a végét várnák, amikor elkezdődik, nem nevetnek, nem sietnek, nem állnak le beszélgetni és fagylaltot enni, csak vonszolják magukat a dolgukra.